Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 3. - Varga János: A királyi serviens / 1–103. o.

Varga János: A királyi serviens nistere magánszolgálatára enged át az uralkodó.

308 Arra azonban, hogy valamely nemes arra kért és kapott volna engedélyt a királytól, hogy magánbirtokosnál vállalhasson szolgálatot, adat eleddig még nem került elő. Pedig idővel országos gyakorlattá vált az ilyen önkéntes „csatlakozás". A mindenkori uralkodó inkább csak elnézte vagy megtűrte ezt a jelenséget, mert vagy nem akart az adott nagyurakkal ujjat húzni, vagy hallgatásával egyenesen jóindulatukat remélte megszerezni. Annál is inkább, mert talán az esetek többségében éppen mindenkori saját főtisztviselői voltak haszonélvezői annak, hogy akár várjobbágyok, akár nobilisek az ő magánszolgálatukba szegődtek, ilyenkor pedig az átállás nem is jelentett számára teljes veszteséget: a státusváltók vagy függetlenségüket feladók, hacsak ezek új gazdái nem ütöttek pártot ellene, közvetetten ugyan, de megmaradtak az ő vitézeinek is. Valódi veszteség érte viszont akkor, ha a hivatalából kicsöppent nagyúr változatlanul megtartotta nobilis servienseit, vagy éppenséggel újakkal szaporította azok számát. Ugyanígy akkor is, ha serviens-szevzésben a főtisztségeket betöltők példáját olyanok, akik nem viseltek közhatalmi funkciót, ugyancsak követték. Az uralkodók szemhunyó magatartását motiválhatta, hogy a magánserviensekké lett várjobbágyok vagy nobilisek, akár közméltóság, akár „magánzó" nagyúr alkalmazta őket, az esetek nem kis részében olyan famíliákból kerültek ki, amelyek osztatlanul birtokolták jószágaikat, ezért családjuknak az ő kiválásuk után is maradtak olyan férfitagjai, akik teljesíteni tudták a földjük után a várszervezetnek, illetőleg a királynak járó katonai szolgálatot. Az igazsághoz tartozik, hogy a magánseruiensi szolgálat nem csupán társadalmi süllyedéssel lehetett egyenértékű, hanem fordítva: a felemelkedéshez ugyancsak utat nyithatott a szerencsésebbek és ügyesebbek számára. Ez várjobbágy vagy más ignobilis serviens esetében többnyire azt jelentette, hogy az a méltóságbetöltő vagy magánszemély, aki alkalmazója volt, nemesi privilégiumot eszközölt ki számára. Ura ajánlására ruházta fel például — hadi érdemeire hivatkozva — 1277-ben Kun László Botiz fia: Györgynek Máté nevű serviensét azzal a szabadsággal, amelyet a országnak királyi zászló alatt katonáskodó valódi és első nemesei (veri et primi nobiles regni nostri) élveznek, egyúttal a Hernád mellett fekvő Béla nevű erdőt, illetőleg földet adományozva neki.

309 Másokat, így nobilis-servienseket is, gazdáik nem egyszer a király útján jutalmaztattak meg külön földadománnyal. így például — más vonatkozásban már esett róla szó — Béla 1265-ben Márton fia: Tamás Vas megyei nobilisnek, aki Herardus főlovászmester serviense volt, gazdája kérésére adományozta oda egy magvaszakadt trencséni hospes birtokát.

310 Más esetekben saját földjéből részeltette serviensét alkalmazója. István udvari káplánja — Tamás hantái prépost — Bogna (Zala m.) nevű adománybirtokát 1270-ben a király engedélyével örökre Vilma fia: Tristan ZÁVODSZKY, 1904.188. IVANYI, 1917.16. WENZEL, ÁÚÓ. VIII. köt. 122-123. 86