Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 3. - Varga János: A királyi serviens / 1–103. o.

Varga János: A királyi serviens uralkodóval hadba (eo modo, sicut servientes regales, per se et personaliter armati nobiscum exercituare teneantur).

89 A közrendű Wolther-fiú, Pyrin hospes, a meghatározatlan jogállású János és a Vág-vidéki székely tehát személyesen és a király zászlaja alatt harcolt a seregben, mégsem szerzett ezzel jogot arra, hogy felvételt nyerjen a kiváltságok szélesebb körével bíró nobilisek/serviensek közé. Sőt arra is van példa, hogy némelyek csak addig számítottak a király közvetlen harcosainak, amíg az uralkodó által előírt fegyverzetben tudtak hadra kelni. Ilyen feltétellel vette ki Béla a pohárnok-státusból két fiával együtt a Dehter (Détár — Nógrád m.) falubeli Miloztot, és engedte meg nekik, hogy mindaddig — de csak addig! — a király harcosok között (inter exercituales regios) tartsák őket számon, ameddig az uralkodó háborúiban az általa részletesen meghatározott fegyverekkel felszerelten képesek részt venni.

90 Birtok adományozása egymagában nem járt a nemesítéssel automatikusan együtt: a személyi nobilitas elnyeréséhez annak egyértelmű kimondására volt szükség. Ezt vonatkozó dokumentumok egész sora teszi vitathatatlanná. Példaértékű közülük Garai Miklós nádornak egy 1376-ban kiadott ítéletlevele. Eszerint Lajos király a Zantou és Wek nevű földeket Laczk fiainak és Kolus Lászlónak adományozta. A nevezett birtokok tényleges használói azonban arra hivatkozva, hogy ők tulajdonosai a szóban forgó földeknek, az adománylevél érvénytelenítését kérték. A nádor azonban az alábbi döntést hozta: A bemutatott oklevelek szerint IV. László Zantout, amely a fehérvári castrumé, és Weeket, amely egy magvaszakadt emberé volt, valóban átengedte Péter, Ábrahám, Jakab és Herbordus nevű tárnokainak, illetőleg étekfogóinak, akik bizonyítottan a panaszosok ősei voltak. Az első adománybirtokosok utódai aztán a nevezett földeket 1320-ban felosztották egymás között, és e szempontból jogszerűen háramlott azokra is, akik megtartása végett most keresetet indítottak. Csakhogy — hangzik Garai ítélete — nevezett tárnokait és étekfogóit se László nem nemesítette meg az adományozás idején (nec [...] prelibatos tauarnicos et dapiferos suos [...] tempore donacionis [...] nobilitasse), és az ő leszármazottaikat se fogadta be magyar király az ország nemesei közé, sőt a tárnoki és étekfogói szolgastátuszból se emelte ki őket (nec [...] perc aliquem regum Hungarie in cetum, seu numerum nobilium regnicolarum recepti, nec etiam, de [...] condicionaria [...] Tavarnicali et dapiferati Servitute exempti), ezért a panaszosok inkább a királyi jogok eltitkolóinak tekintendők, így Lajos az általuk egy századon át bírt földet jogszerűen (de iure) adományozta másoknak.

91 A királyi családra, udvarra, házra, amelyre Imre 1204-ben Latinust a fentebb ismertetett kiváltságok biztosításával befogadta, még több mint 60 éven át ismételten történik utalás forrásainkban, többnyire királyaink kiváltságleveleiben. Az annak idején állítólag Gizella királynéval érkező és Sopron megyében ötekéFEJÉR, CD. IV/3. köt. 547-548. WENZEL, ÁÚÓ. VII. köt. 342-343. HORVÁTH, 1859.123. 34