Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2. - IRODALOM - Soós István: Csetri Elek: Európa és Erdély. Tanulmányok és források. Kolozsvár, 2006 / 244–250. o.

Irodalom lyi összefüggései, az Iratok a jakobinusság erdélyi történetéhez, valamint a Francia hadifoglyok Erdélyben, 1800-1815, a Katonának tött az átok és Az 1809. évi erdélyi nemesi inszurrekció című stúdiumokat. Az 1789-1815 közötti időszakot joggal nevezi a szerző az erdélyi történelem elfeledett időszakának. Mind a háromkötetes Erdély történetéről készített szintézis, mind annak egykötetes rövidített változata alig szentel figyelmet ennek a periódusnak, különös tekintettel nem a Csetri Elek által részben elsőként vizsgált, alapkutatásokra épülő, részben néhány tárgyban a korábbi előtanulmányokra alapozva a kutatást újabb kútfők feltárásával kibővített témáknak. Ami az előbbieket illeti, így van ez különösen a napóleoni háborúk idején többnyire erőszakkal besorozott, „kötéllel fogott" erdélyi származású, az osztrák császári és királyi seregbe bevonult katonák sorsának sokoldalú bemutatását vizsgáló nagy ívű tanulmánya vagy az 1809. évi erdélyi nemesi felkeléssel foglalkozó írása esetében. A szerző az előbbiben bemutatja azt a folyamatot, miként szakították el a parasztifjakat családjuktól, feleségüktől és gyermekeiktől, hogy azután a katonai regulához idomítsák és a harcterekre küldjék őket. A szerző szavaival élve: „Megelevenednek előttünk ezek az öregbakák, miután a háború által megtizedelt alakulataik megmaradt közembereiként, sebesülésük és megpróbáltatásaik nyomaival szülőfalujukba érkeztek. A véres napok és évek, annyi viszontagság után hazakerült öregedő obsitosok és csonka-bonka invalidusok ekkorra már többnyire végnapjaikhoz jutottak. Vagyonukat a rokonság birtokolta, s nekik már alig jutott nemhogy gazdaság, de hajlék sem igen a fejük fölé. Nem véletlenül panaszolja egyikük: 'Én egy szegény, igen nyomorult s beteges obsitos katona vagyok, se feleségem, se gyermekem, sem bizonyos lakásom, hanem ahol esteledem, ott van éjbeli szállásom, lelkemnél s testemnél egyéb nincsen semmim.' Haláluk után még maradék katonai köpenyüktől és zubbonyuktól is megfosztották holttestüket, hogy azokat kötelező módon a katonai raktárba szolgáltassák be a hozzátartozók." Plasztikus képet kapunk Csetri tolla nyomán a tiltakozás jeléül a „zászlót elhagyó"-król, a sorkatonákról és a bevonulás elől elrejtőzött újoncokról, az ún. „tyro"-król (akik sokszor betyárnak álltak), és azokról a bujdosó katonákról is, akiknek sorsát a legmarkánsabban a Katonának tött az átok című népdal tárja elénk. A sor- és határőr-katonasággal szögesen ellentétes intézmény volt a nemesi felkelés, amelyet, mint az köztudomású, 1809-ben hirdettek meg utoljára. Ismert tény az is, hogy a francia forradalmi, valamint a napóleoni háborúk idején ez az intézmény már idejétmúlt volt, egykori hivatásának teljesítésére teljesen alkalmatlanná vált. Ismeretes, hogy az osztrák hadsereg egységeivel együtt a magyarországi nemesi felkelő sereg Győr határában súlyos vereséget szenvedett a franciáktól. Az erdélyi nemesi felkelők egységei csak a bevonulási központokig jutottak el. Egyetérthetünk a szerzőnek azzal a megállapításával: „Az a körülmény, hogy lekéstek a franciákkal való összeütközést, katasztrófától mentette meg őket. Hiszen az erdélyi felkelők serege mind felszereltség, mind kiképzés, mind fegyelem, mind erkölcsi erő, mind lelkesedés tekintetében távol állott a kiválóan kiképzett és felszerelt és a forradalmi-nemzeti lelkesedéstől még mindig fűtött napóleoni katonáktól, az akkori Európa legütőképesebb haderejétől." 248