Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2. - IRODALOM - Soós István: Csetri Elek: Európa és Erdély. Tanulmányok és források. Kolozsvár, 2006 / 244–250. o.

Irodalom A harmadik „fejezetbe" azokat a tanulmányokat sorolnánk, amelyekhez hasonló témájú cikkeket Csetri Elek az előző tanulmánykötetben a Modern eszmék sodrában című fejezetbe vett fel. Ezek között első helyen említhetjük a Tolerancia és erdélyi felvilágosítok című nagyobb szabású írást, amelyben a szerző a „hittűrés" központi gondolata köré építi fel mondanivalóját. Ebben — a kora újkori erdélyi hagyományokat is szem előtt tartva — bemutatja azt a folyamatot, miként sorakozott fel a francia felvilágosodás gondolkodóinak a vallási türelem kérdésében vallott felfogása, valamint II. József 1781. évi toleranciarendelete mögé számos erdélyi államférfi, tudós, közéleti személyiség, tanítók, világi és egyházi ember, mondhatni a korabeli erdélyi értelmiség java Teleki Józseftől kezdve Lázár Jánoson, Gyarmathi Sámuelen, Barcsay Ábrahámon, Báróczi Sándoron, Aranka Györgyön át egészen Köteles Sámuelig vagy Körmöczi Jánosig, hogy csak a legjelentősebbeket említsük. Az előző tanulmányhoz szorosan kapcsolhatóan ebben a „fejezetben" kapott helyet az erdélyi felvilágosult gondolkodás néhány nagyszerű képviselőjének élete, működése. Életútjuk (mint például Körmöczi Jánosé, a Göttingenben tanult unitárius püspöké, Kant és Fichte hívéé, a történetírásban Spittler, a társadalmi gondolkodásban Rousseau elkötelezett követőjéé, Napóleon csodálójáé), illetve az életút egy-egy érdekes részletének bemutatásával (például Gyarmathi Sámuel esetében, akinek életművét számos egykorú anekdotikus történettel, adomával, tréfás versikével gazdagítva teszi érdekfeszítővé a szerző) egyúttal a 18. század végi, 19. század eleji erdélyi modern gondolkodás- és látásmód újszerű eredményeit is felvillantja. Művelődéstörténeti szempontból, jóllehet egy kissé erőltetetten, de tárgyát tekintve mégis ide tartozónak vélnénk Az erdélyi központi hatóságok tisztviselőinek nyelvtudásáról a XVIII. század végén c. tanulmányt. A felvilágosodás évtizedeiben mind a Magyar Királyságban, mind pedig Erdélyben a nyelvkérdés — mint az köztudott — nemzeti kérdéssé vált. A II. József német nyelvrendeletének hatására megindult hazafias mozgalom az anyanyelv védelmében, a nyelvművelő társaságok alapítása, kísérletek tudós társaságok létrehozására a hazai nyelv ápolására és művelésére, törekvések a magyar nyelv szélesebb körben történő használatára nemcsak a magyar nyelvű irodalmi életre voltak erjesztő hatással, hanem a közéletre is. 1790 után az országos kormányhivatalokban dolgozó főtisztviselői rétegtől elvárták, hogy a magyar nyelvet értsék, de azt is, hogy a hivatali nyelvként visszaállított latint és a németet is bírják mind írásban, mind pedig élőszóban. Csetri Elek kitűnő elemzései és pontos táblázatos kimutatásai alapján a hivatalnokok nyelvtudásáról többek között megtudjuk, hogy az említett három nyelvet szinte mindenki beszélte és jól használta írásban is, de ezen nyelveken kívül sokan a negyedik erdélyi náció, a román nép nyelvét is ismerték (így például 1799-ben a tisztviselők majdnem 90%-ka). Érdekes viszont, hogy a kor divatos nyelvét, a franciát viszonylag csekély számú hivatalnok beszélte, még kevesebben voltak az olaszul tudók. A negyedik „fejezet" tartalmazná az Egy elfeledett időszak című tanulmány köré csoportosítható, nagyobb terjedelmű, jórészt eddig ismeretlen, kiterjedt forrásbázison alapuló munkákat, mint például A magyar jakobinus mozgalom erdé247