Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2. - IRODALOM - Varga Szabolcs: Molnár Antal: A bátai apátság és népei a török korban. Budapest, 2006. (METEM könyvek, 56.) / 240–244. o.

Irodalom tokjogainak érvényesítése ellen legaktívabban a végvári nemesség lépett fel, amely néhány éves előnyben volt az egyházi hatóságokkal szemben a térségben. Báta esetében azonban sikerült a sok hátráltató tényező ellenére az egykori birtoktesthez tartozó néhány településen — Decsen, Bátán, Nyéken és Pilisen folyamatosan, Szeremlén csak bizonyos esetekben — elfogadtatni a távoli jogigényt. A többi, kudarcba fulladt vállalkozással szemben itt a siker oka az lehetett, hogy az egyházi intézmény viszonylag későn pusztult el, központi helyen feküdt, és megmaradt az a magyar etnikum a század folyamán, amely fenntartotta az emlékét annak, hogy valamikor egyházi birtokhoz tartozott. Ehhez járult hozzá az is, hogy a többi kiemelkedő egyházi központtal szemben Báta soha nem vált oszmán katonai garnizon állomáshelyévé, hanem virágzó mezővárossá fejlődhetett a 16. század folyamán. A középkori birtokok közül a tizenöt éves háború forgatagaiban sok eltűnt, lényegében csak a Duna árterei között viszonylagos védettséget élvező Sárköz települései élték túl a vészterhes időket, sőt, a lakosság lélekszáma még emelkedett is a század folyamán a kevésbé szerencsés falvak lakóinak átköltözésével. Ekkor lett Decs a kisrégió központja, itt laktak a parasztispánok, akik tartották a kapcsolatot a távoli földesúrral, informálták őt a legfontosabb eseményekről. Ők tolmácsolták a birtokos követeléseit és szedték össze az adókat, amelyeket pénzben és terményben követelt a földesúr. Általánosságban megállapítható, hogy az adó mértéke folyamatosan emelkedett, 20 forintról 100-130 forintra nőtt a század folyamán, amely a földesúr egyre erősödő érdekérvényesítő erejét jelzi. Halat, készpénzt és ruhaneműt vittek fel Pozsonyba a sárközi településekről. A közös adózás azonban közösségformáló, ha úgy tetszik térszervező erő is volt, és megvetette a „mi" tudatának alapját. Ez az — alapvetően földrajzi alapokon nyugvó — kistérségen belüli összetartozás élménye lett az alapja annak, hogy a 18. században Tolna és Baranya vármegye az egyik legsokszínűbb térségévé vált a Magyar Királyságnak, ahol az együtt élő különféle nemzetiségek egymást gazdagították kultúrájukkal, gondolatvilágukkal. A település- és régiótörténet között elhelyezkedő, földrajzi alapvetéssel megfogható kistáji vizsgálatok fontosságára Andrásfalvy Bertalan már az 1970-es évek második felében felhívta több írásában a figyelmet, és most Molnár Antal ismét megerősítette a neves néprajztudós időtálló megállapításait. Az apát és a sárköziek közötti intenzív kapcsolat során keletkeztek azok a kötetben közzétett források, amelyekből több új fontos következtetést tudott levonni a szerző az itt lakók mindennapi életéről, és több helyen módosította a korábbi szakirodalom állításait. Mikroszinten, a Hódoltság mélyében fekvő Sárköz esetében is igazolni tudta Zimányi Vera közel negyven éve tett megállapításait — amelyet újabban többen próbálnak kétségbe vonni —, miszerint a 17. században megváltozott körülmények, sokkal rosszabb viszonyok között kellett boldogulni, mint korábban. A 16. században virágzó kelet-tolnai települések ekkor hanyatlottak le, és bár az összeírások még említenek szőlőhegyeket, de a bortermelés volumene egyre kisebb lett. A hosszú háború okozta településpusztulás következtében egyre nagyobb lett az állattartás jelentősége, és a táj 242