Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2. - IRODALOM - Varga Szabolcs: Molnár Antal: A bátai apátság és népei a török korban. Budapest, 2006. (METEM könyvek, 56.) / 240–244. o.

Irodalom gazdasági szerkezete egyre jobban kezdett az alföldi régióban ismerthez hasonlítani. A kötet arra nézve is újabb adalékokkal szolgál, hogy a puszta kifejezés mögött sok esetben rácok által lakott település található, ezért demográfiai következtetések levonására a kora újkorban sem alkalmazható ez a fogalom. A források alapján revideálta a szerző Holub József azon megállapítását, miszerint Ete csupán 1627-ben néptelenedett volna el, ugyanis már a 17. század elején lakatlannak ismerik a környékbeliek. Szeremle kapcsán is pontosíthatjuk ismereteinket arról, hogy lakói az 1670-ben költöztek vissza a Dunántúlra, és nem a korábbi művekben olvasható, egy évtizeddel későbbi időpontban. Több településenkénti összeírás feldolgozásra került a szövegben, amelyből következtetéseket tudunk levonni az „elrácosodás" folyamatáról, egyes tolnai települések 17. századi állapotáról is. A dolgozat középső, ám tartalma okán a többi közül is kiemelkedő fejezetének értékelését úgy zárhatjuk, hogy megállapítjuk, a szerzőnek számos új adattal sikerült megvilágítni a Hódoltságban a 17. században lezajló folyamatokat, és közelebb hozni az ott akkor élők mindennapjait az olvasóhoz a források interpretálása révén. Nagyon érdekes részei a könyvnek azok, amelyekben a 17. századi bátai apátok életútjával, különböző attitűdjeivel foglalkozik a szerző. A vizsgált évtizedek alatt 11 apát működött, közülük leghosszabban az irodalomtörténelemből jól ismert Veresmarti Mihály, aki 18 éven keresztül töltötte be ezt a tisztséget, és híveinek lelki életére is kimagasló mértékben fordított gondot. A vizsgált személyek mindegyike felsőfokú tanulmányokat végzett, közülük legtöbben Bécsben tanultak. A század folyamán egy elhidegülő kapcsolatnak vagyunk tanúi földesúr és jobbágyai között. Amíg az első évtizedekben többrétegű, a birtokszerzésen túlmutató szoros viszony mutatható ki, addig az 1670-es években kinevezett, Itáliából érkező Jany János már kimondottan ridegen tekintett alattvalóira, és nem különösebben foglalkoztatta a rá bízott javadalom sorsa. A katolikus megújulás — komoly eredményei ellenére — a Hódoltságban is kifulladt, és helyét fokozatosan átadta az államhatalommal megtámogatott ellenreformációnak. A 17. század első felének katolikus hittérítői fontosnak ítélték híveik szellemi táplálékkal való ellátását, ezért adta ki a posztillás könyvét Telegdi Miklós (még a 16. században), és ez motiválta Káldi Györgyöt is prédikációs könyve, valamint a Biblia fordításának elkészítésekor. Ugyanez a vágy sarkallta a kálvinista prédikátorból katolikus hittérítővé vált Veresmarti Mihályt is, amikor hívei számára 1639-ben kiadta Intő s tanító levél című művét. A szöveg utolsó fejezete talán kissé terjedelmesebben foglalkozik a buzgó konvertita munkájával, ám abból a szempontból korántsem elhanyagolható a téma, hogy amíg a 17. század második felének irodalmi terméséből eddig semmi nem került elő plébániai könyvtárakból, addig Abaligeten Káldi György prédikációs gyűjteménye, Szabadszentkirályon pedig magyar nyelvű Biblia-fordítása mind a napig megtalálhatóak, és ezek valóságosabb relikviái a hódoltsági magyar katolikus jelenlétnek, mint Veresmarti Bátán őrzött kötete. A szöveg olvasása közben kiderül, hogy a szerző vérbeli oktató is. Legkevesebb három olyan témát javasol főszövegben és lábjegyzetben egyaránt, amelyek 243