Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2. - IRODALOM - Varga Szabolcs: Molnár Antal: A bátai apátság és népei a török korban. Budapest, 2006. (METEM könyvek, 56.) / 240–244. o.

Irodalom dennapjaiba. Ha semmi mást nem tett volna a szerző, csupán közreadja ezeket az iratokat, már akkor is méltán dicsérhetnénk e vállalkozást, azonban a kötet bevezetőjében új programot is kínál a kora újkori magyar egyháztörténet kutatóinak. A hódoltsági katolicizmus kutatása ugyanis eddig elsősorban a magyar katolikus főpapok által kiküldött világi főpapok és licenciátusok, valamint a ferences és jezsuita szerzetesek működését vizsgálta, a káptalani papság ilyen irányú jelenlétével történészek soha nem foglalkoztak. Molnár szerint ennek a legfőbb oka az, hogy a káptalani levéltárak szinte teljesen kívül estek az erre a korszakra vonatkozó kutatások látóterén, máig ezek a legkevésbé feltártak. Ezért, amíg az egyházi középrétegnek tekinthető kanonokokról kiváló munkák születtek a középkort kutatók tollából, addig kora újkori jelenőségükről mindmáig hiányoznak az alapkutatások is. A következő években szisztematikusan fel kell tárni — vallja a szerző — a győri, esztergomi, pozsonyi és zágrábi káptalanok anyagait, hogy érzékelni lehessen azokat a mentalitásban, társadalmi összetételben bekövetkezett változásokat, amelyeket még csak sejteni lehet. A káptalani levéltárak hasznosíthatóságára tett utaláson túl az ilyen jellegű kutatások módszertanához is fontos szempontokat találunk a könyvben. A középkorhoz képest a legszembetűnőbb változás a kanonokok számának drasztikus csökkenése volt. A 17. századra mintegy száz főre olvadt a művelődésben és igazgatásban korábban oly nagy szerepet betöltő káptalani intézményhálózat személyi állománya. Az egyházi birtokok eltűnése következtében általános elszegényedést tapasztalhatunk köreikben, hiszen jövedelmeiket tekintve még a hódoltsági püspökök sem tekinthetőek főpapoknak, és a kiosztható busás stallumok eltűnése is az egyházi középréteg „vékonyodását" hozta magával. Az egyre több hivatali munka terhei között kevesebb idejük maradt szellemi alkotómunka végzésére, és a közeget körülvevő miliő is teljesen más lett. Molnár megállapítása ezen a ponton egybevág Péter Katalinnak a 17. század művelődési viszonyairól több helyen közzétett konklúzióival. A viszonylagos eljelentéktelenedéstől függetlenül azonban komoly feladat hárult a 17. századi káptalanok tagjaira a hiteleshelyi és birtokigazgatási feladatok miatt, és ezen a ponton vissza is kanyarodhatunk a kötet leglényegesebb mondanivalójához, a bátai apátok 17. századi birtokrestaurációs kísérleteihez. A 39. oldalon tér rá a szerző a kötet lényegi mondanivalójára, a bátai apátság birtokainak kormányzatára és adóztatására. A Szent Vér ereklyéje miatt híres, ám 1539-ben elpusztult bencés apátság birtokainak bevételei közel egy évszázadon keresztül elérhetetlenek voltak az egyházi birtok javadalmasai számára. Csupán a 17. század megváltozott viszonyai tették lehetővé az aktívabb katolikus jelenlétet a Hódoltságban, amelyet jól mutat a pécsi jezsuiták ugyancsak Molnár által feltárt működésének története is. A hosszú szünet azonban jelentős módosulásokat is hozott abban a tekintetben, hogy az iratok elkallódása, az emlékezet elhalványulása miatt a középkorban még működő rendházak és tisztségeik jelentős része „virtuálissá" vált, és a birtokrestaurációs igények nem estek egybe az egykori területek határaival. Nem volt könnyű helyzetben Silkovich György, az uralkodó által 1613-ban először kinevezett világi apát sem, mert bir241