Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2. - IRODALOM - Molnár Antal: Alexandar Fotić: Sveta Gora i Hilandar u Osmanskom carstvu (XV–XVII vek). Beograd, 2000 / 230–235. o.

Irodalom torra fókuszál a kötet: először a kolostori építkezéseket és felújításokat, illetve a szerzetesekről és az igumenekről fennmaradt adatokat ismerteti (108-149.). Ezt követi a monostort ért csapások: a természeti katasztrófák, járványok, a katolikus uniós törekvések, a háborúk, kalóz- és rablótámadások, illetve az ezek elleni védekezés bemutatása (150-181.). A hatodik fejezet a kolostort támogató ortodox országokkal, a hilandari szerzetesek adománygyűjtő körútjaival és magukkal az adományokkal foglalkozik (182-240.). Az utolsó, legterjedelmesebb egységet a szerző a kolostori birtokok, az úgynevezett metochionok (szerbül: metohok) leírásának szenteli (241-396). A tanulságok összegzését és az angol nyelvű rezümét (397-411.) három függelék követi: a hilandari szerzetesek adattára 1423 és 1700 között (413-434.), illetve a forrásokban használt mértékegységek, pénznemek és oszmán terminusok meghatározása (435-449.). A munkát a források és a felhasznált irodalomjegyzéke (450—471.) és az összevont mutató (472^498.) zárja. A kötet elején Fotic joggal állapítja meg: a Szent Hegy — és szűkebben a Hilandar kolostor — török kori története a kétségtelenül értékes (elsősorban görög és jugoszláv oszmanisták által írott) részlettanulmányok és okmányközlések ellenére igazi fehér folt a kutatásban. Ez a hiány különösen akkor szembeszökő, ha tisztában vagyunk a rendelkezésre álló oszmán források igen nagy mennyiségével. Nyugodtan hozzátehetjük: megállapítása a balkáni ortodoxia török kori történetének az oszmán források alapján való feldolgozására általában is igaz. Bár a Szent Hegy már a 14. század közepén kapcsolatba került az oszmánokkal, első ízben csak 1383-ban foglalták el a hódítók Thesszaloniki térségével együtt. Az ankarai csatát követő két évtizedes bizánci fennhatóság után a szerzetesek 1423 szeptemberében hódoltak meg II. Murád szultán előtt, aki ennek fejében számos régi kiváltságukat megerősítette. Athoszt az oszmánok különálló szerzetesi közösségnek ismerték el, rögzített határokkal és teljes belső autonómiával; a jogok és kötelezettségek olyan együttesével, amelyek a közösség valamennyi monostorára vonatkoztak. Muszlimok, sőt keresztény világiak sem léphettek a területére külön engedély nélkül, szükség esetén erre egyedül az állami tisztviselőknek volt joguk (ilyen helyzetnek számított háborús időkben az ellenséggel való együttműködés vagy a szökött rabszolgák bújtatása). Az oszmán hatóságok többször beavatkoztak a kolostorok közötti konfliktusokba, de ezt nem az athoszi kiváltságok megsértésének szándékával tették, hanem minden esetben a szerzetesek kérésére, akik így maguk mondtak le autonómiájuk egy részéről. Ez a tendencia idővel egyre erősödött, és a közösségek — kivétel nélkül — minden jelentéktelen vitában az oszmán hatóságok intézkedéseire hagyatkoztak. Ugyancsak az oszmán befolyás erősödését jelezte, hogy a 17. század elején a félsziget közigazgatási központjában, Karieszen megjelent egy csapat bostanci, élükön egy zabittal. Ezzel Athosz autonómiája súlyosan sérült, az oszmán felügyelet állandósult, ugyanakkor a szerzetesek a legkisebb ellenállást sem tanúsították az új intézkedéssel szemben. Pedig a hegyre települt oszmán katonaság a kolostorok védelmére alkalmatlan volt, a zabit megjelenésének tehát egyértelműen ellenőrző funkciója volt. A bostancik viszont betartották az athoszi normákat: 232