Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2. - IRODALOM - Molnár Antal: Alexandar Fotić: Sveta Gora i Hilandar u Osmanskom carstvu (XV–XVII vek). Beograd, 2000 / 230–235. o.

Irodalom keresztény intézményének történetével. Ugyanakkor ezeknek a kutatásoknak az egyik komoly nehézsége, hogy a szerb egyháztörténelem az oszmán uralom első évszázadaira vonatkozóan krónikus forráshiánnyal küzd. Ezért is fokozott jelentőségű az Athosz-hegyi kolostorkomplexum, amelynek archívumai a balkáni ortodox világ átlagához képest igen gazdag és jól feldolgozott levéltári forrásbázissal, ezen belül oszmán okleveles anyaggal rendelkeznek. A szerb Hilandar kolostor esetében ez már csak azért is igen fontos körülmény, hiszen a koszovói, szerbiai, bosznia-hercegovinai és montenegrói kolostorok oszmán dokumentációja — különösen a szomszédos ferences kolostorok anyagához képest — meglehetősen szegényes. A szerbiai kolostorok levéltárai viszonylag feltáratlanok, oszmán oklevél-publikációkban sem bővelkedünk (Decani, Studenica és a Plevlja melletti Sveta Trojica kivételével). Ugyanezt elmondhatjuk a többi balkáni ország kolostorairól is: Bulgáriában régebbi oszmán oklevelek csak a rilai kolostorból ismertek, és a feldolgozás (sőt sokszor a felfedezés) korai stádiumában vannak a görögországi kolostori levéltárak is — itt csak a patmoszi kolostor mintegy ezerdarabos iratgyűjteményének 2001-ben megkezdett katalogizálására utalok. Ezzel szemben az Athosz-hegy mind a húsz kolostorában őriznek oszmán okleveleket, a kutatásban a hilandari mellett leginkább a Vatopedíu, a Kutlumuszíu, az Ajíu Pavlu és a Dioniszíu kolostorok anyaga számít ismertebbnek. Ebben az összefüggésben a kiváló szerb oszmanista, Aleksandar Fotic munkája különösen is figyelemre méltó: munkája során a kolostor megközelítőleg 1700 oszmán iratából mintegy félezer dokumentumot használt fel, ezzel a balkáni kutatások viszonylatában kiemelkedően széles forrásbázisra alapozva tudta vizsgálni a kolostoroknak az oszmán struktúrákban való elhelyezkedését és működését. Monográfiájában ezért mindig az athoszí viszonyokból kiindulva, azokat szem előtt tartva elemezte a Hilandarral kapcsolatos problémákat, a többi kolostor anyagának csekély feldolgozottsága miatt azonban kontrollanyag alig állt a rendelkezésére. A kötet tulajdonképpen egy minden szempontra kiterjedő kolostormonográfia az oszmán uralom első két évszázadáról. A Hilandar kolostor 1198-ban történt alapításától kezdve a szerb ortodox egyház egyik legfontosabb vallási és kulturális központjaként működött, ezt a szerepét a török uralom évszázadai alatt (1383-1403, 1423-1912) sem veszítette el. Ennek a megváltozott körülmények közötti funkcióőrzésnek (sőt -bővülésnek) a kereteit és mechanizmusait mutatja be a könyv. Az elsősorban a kutatás történe ti előzményekre és a források bemutatására összpontosító bevezetés (11-17.) után az első fejezet az oszmán hódítás fázisait beszéli el a hódítókkal való első találkozásoktól Athosz tartósnak bizonyuló (majd félévezredes) oszmán uralom alá kerüléséig (19-36.). A következő rész a Szent Hegynek az Oszmán Birodalomban elfoglalt helyét, az oszmán hatalomhoz való viszonyát tárgyalja (37-87.). Ezt követi az athoszi kolostorok — és különösen a Hilandar — belső berendezkedésének: a szabályzatoknak, az irányító testületeknek, a görög hierarchia befolyásának és a szerzetesi közösségeknek a bemutatása (88-107.). A negyedik fejezettől immár szűkebben a Hilandar kolos231