Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 1. - IRODALOM - Katona Csaba: Majtényi György: A tudomány lajtorjája. „Társadalmi mobilitás” és „új értelmiség” Magyarországon a II. világháború után. Budapest, 2005 / 158–162. o.

Irodalom szerűen ezek révén tudja igazolni tételeit. A tömeget alkotó egyének eddig halovány kontúrjai itt bontakoznak ki határozottabban, az arcélek élesedő fényben jelennek meg, elnyerik jellemző vonásaikat, ezáltal pedig életútjaik — és így az általuk is megélt múlt — megkapja egyedi, senki máséval össze nem téveszthető vonásait. A negyedik fejezet lényegét a szakérettségizettekkel folytatott életinterjúk tartalma adja, illetve ezek értelmezése és elemzése. A Szerző kiváló érzékkel nyúlt az oral history műfajához, a nyilatkozók mondandójából kiderül, hogy sikerült megteremtenie bennük azt az emberi bizalmat, amely őszinte megnyilvánulásokat vált ki az érintettekből, nem csupán a konkrét eseményekre, de azok saját maguk általi értékelésére vonatkozóan is. Ami általánosságban igaz: a legtöbben nem sikerélményként élték meg életpályájukat, a szakérettségi kevésnek bizonyult ahhoz, hogy igazi felemelkedést nyújtson, ugyanakkor a rendszert, így annak „teremtményét", a szakérettségit is számot általános kritika, bírálat érte, és ez ugyancsak negatív érzéseket keltett azokban, akik ennek révén kaptak lehetőséget az előrelépésre, mintegy megkerülhetetlenné téve számukra a magyarázkodást. A negyedikhez szorosan kötődő ötödik fejezetben egyetlen ember életinterjúját állítja fókuszba a Szerző, még tovább szűkítve a „tölcsér" száját: itt már tisztán az egyéni élményekből táplálkozó „megéléstörténet" egy sajátos példáját találja meg az olvasó, igazán személyes élménnyé varázsolva egy ismeretlen/ismerős ember életútját. A kötetet a már említett Bibliográfiai esszé zárja le. Már utaltam rá, hogy ez önálló írásként is megállja a helyét, egyébiránt pedig szorosan kapcsolódik a Szerző korábbi munkásságához: e helyt részben a német történeti irodalomból ismert, itt önfejűségként fordított (és értelmezett) Eigen-Sinn fogalmáról (nem először, L: MAJTÉNYI GYÖRGY: „Uraltak" vagy „önfejűek". Diktatúrák mindennapjai a német társadalomtörténet-írásban. Korall, 2. [2001] 5-6. [ősz-tél]: 242252.), illetve az általam a kötet kulcsszavaként említett diskurzusról ír. Végezetül a már említett szakirodalmi bibliográfia, a primer források jegyzéke, illetve rövidítésjegyzék zárja a kötetet. A forrásjegyzék magában is árulkodó: nem csupán a levéltárakban őrzött dokumentumok és a korabeli sajtó szolgált alapul a mű megírásához, hanem — mint ez már fentebb világossá vált — a különféle, a Szerző vagy mások által készített életinterjúk, visszaemlékezések is. A negyedik és ötödik fejezet megírása ezek nélkül lehetetlen lett volna. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a szakmai hagyományok (avagy ha úgy tetszik: rögzült merevségek) okán az oral history művelése alapvetően idegen a levéltáros szakmában dolgozóktól. Majtényiről ez korántsem mondható el, ami egyértelműen dicséretes, hisz könyvéből is kiderül, hogy ötvözni igyekezett (és mivel a gyakorlat igazol, azt is illik leszögezni, hogy sikeresen) a számos forrástípus hordozta információkat, függetlenül az őrzési helyüktől. (Kiegészítésképp megjegyezném, hogy a magyar levéltári rendszer sajátosságai korántsem általános érvényűek: pl. a Moszkva melletti Krasznogorszkban egy olyan levéltár működik, amely „csak" képi, hang- és filmdokumentumokat gyűjt a cári időktől, azaz a 19. századtól napjain161