Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 1. - IRODALOM - Katona Csaba: Majtényi György: A tudomány lajtorjája. „Társadalmi mobilitás” és „új értelmiség” Magyarországon a II. világháború után. Budapest, 2005 / 158–162. o.

Irodalom feldolgozásán túl, hogy a személyes élményeket a társadalomtörténet objektívnek mondott struktúraleíró diskurzusával szembesítve beszélje el. Ezáltal érthetővé válhat, miképp befolyásolták, alakították a különböző diskurzusok az egyes emberek történeteit: az ő saját felfogásukat életükről és történelemről." (17.) A kötet szerkezete — a fent említett kereteken belül — ezt a sajátos „tölcséralakzatot" formázza meg. A törzsanyagot alkotó öt fejezet célja és mondandója világosan elkülönül, ugyanakkor szorosan kapcsolódik egymáshoz, átjárható az út egyik és másik között, szilárd egységet alkot az egész. Az első fejezet azt vizsgálja, hogy korábban a szociológia és a történettudomány hogyan, milyen módszerekkel, milyen szempontok alapján vizsgálta a kötet tárgyául is szolgáló jelenséget, azaz a második világháború után az értelmiség létszámának abszolút, illetve arányaiban is látványos emelkedését, továbbá azt a társadalmi mobilitást, amely a korábbiakhoz viszonyítva tömegével nyitott utat olyan rétegekből származó emberek előtt az értelmiségi pályák felé, akik számára ez korábban jórészt lehetetlennek bizonyult. A teljesség kedvéért idézzük újfent a Szerzőt: „Annak a folyamatnak, diskurzusnak nyelvi, logikai, korspecifikus szabályait keresem, melynek során a különböző kutatások eredményei, tényei, következtetései egymásra épültek, meghatározták és kiegészítették egymást." (15.). A második fejezetből derül ki igazán, hogy miért is került idézőjelbe a címben a két kulcsfogalom: a „társadalmi mobilitás" és az „új értelmiség". Természetesen megint csak a Szerző az, aki mindenki másnál hitelesebben világít rá mondandója lényegére, hiszen mint mondja, „az új értelmiség csoportjának virtuális megalkotását s e kategóriák történetét részletezem." (15-16.). A lényeg itt egy másik szóban ragadható meg: „virtuális". Az előzőek ismeretében már aligha hat a meglepetés erejével a szerző ezen állásfoglalása. Nem a jelenség létét tagadja Majtényi — hisz könyve is erről szól —, hanem a jelenséget megragadni akaró szociológiai és történetírói munkák kanonizációját, amely e szóösszetételekkel címkézte fel a jelenségeket, azt magát és jogosságát kérdőjelezi meg. A harmadik fejezet a téma szakirodalmának boncolgatásával, egészen pontosan a szakirodalom megállapításai mögött meghúzódó „rendező elvekkel" foglalkozik. Erénye a műnek és érdeme a Szerzőnek, hogy felhívja a figyelmet arra a határvonalra, amely élesen húzódik meg a népi kollégiumok és a szakérettségi megítélése között: míg a előbbiekről alkotott értékítélet meglehetősen vegyes, sőt hullámzó, számos pozitív képzet is kapcsolódik/kötődik hozzá, utóbbiról ez már korántsem mondható el. Ismét érdemes egy idézetet kölcsönözni (amelyet Majtényi jó érzékkel választott ki a III. fejezet afféle mottójaként egy általa készített életútinterjúból). Ebből világosan kiderül, hogy a szakérettségihez kötődő negatív képzetek még azokat is erőteljesen befolyásolták, akik ezt anno pozitív élményként, életük sorsát komolyan befolyásoló lépésként élték meg, de később afféle visszacsapó reflexként óhatatlanul is védekező álláspontba mentek át, amint a téma szóba jött: „Higgye el, uram, kérem, higgye el, hogy ez egy igazi iskola volt." (91.) A következő két fejezet meglátásom szerint a kötet legértékesebb része. Az elméleti alapvetés után a Szerző itt jut el leginkább a konkrétumokig; szükség160