Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 1. - IRODALOM - Katona Csaba: Majtényi György: A tudomány lajtorjája. „Társadalmi mobilitás” és „új értelmiség” Magyarországon a II. világháború után. Budapest, 2005 / 158–162. o.

Irodalom hangszíne korántsem vész el, bár a határozott irányvonal óhatatlanul határokat is szab. Bárányi Ferenc Kossuth-díjas költő írta egy ízben, hogy a tehetséges fiatal poétáknak — afféle ujjpróbaként — szonettek írását szokta javasolni, mert aki a szonett kötött formái között is remeket tud alkotni, az később a szabad, parttalan verselésnek is nagyja lehet idővel. Majtényi munkáját is ekként határozza meg történeti alapvetése: nem köti gúzsba, csupán világosan kijelöli számára a bejárható út szegélyeit, láttatja az igazodási pontokat, amelyek kereteiből nem csap ki hullámként a Szerző gondolatmenete. Mint afféle útjelző cölöpök sorjáznak lépten-nyomon azok a kulcsfontosságú hívószavak, amelyek alapján felületesebb ismeretek révén is egészen pontosan kódolható, hogy a Szerző milyen történeti iskola híve. Ezek: narratívum, kontextus és diskurzus. Ez utóbbi az igazi kulcsszó. Szinte nyitja és zárja az egyes gondolatmeneteket, várt és váratlan helyeken egyaránt sűrűn felbukkanva, már-már a szóismétlés zavarát keltve. Ám figyelmesen olvasva a kötetet, belátható, hogy szó sincs efféle lagymatag nyelvi pongyolaságról. A Szerző nagyon is tudatosan halad a kijelölt úton és ugyanilyen tudatossággal hangsúlyozza többször is a bevezetőben leszögezett elveket. E határozott állásfoglalás Majtényi kötetének egyik nagy erénye: bátor, magabiztos, kikristályosodott hang vezényli az olvasót a kötet lapjain. Teheti: saját alapos tudása mellett egy teljes, egész Európa történetírására ható történeti irányzat tapasztalata, valamint az e tudás és tapasztalat publikációk formájában testet öltött eredményeinek fölényes ismerete áll mögötte, érezhetően úgy, hogy nyelvi korlátok az angol és német szakirodalmat tekintve nemigen állták/állják útját. Elméleti megalapozottsága, ismerete tehát bőséges és sokszínű forrásból táplálkozik. Akinek netán kétsége támadna, bátran forduljon a szakirodalom jegyzékéhez (18 oldal), amelyet a kötet végén tüntet fel a Szerző. Még mindig a kötet hátlapján olvasható összefoglalónál (illetve a kulcsszónál) maradva, az olvasó ott találkozhat egy Foucault-i gondolattal: „Az egyes korszakok uralkodó diskurzusai döntik el, mi számít egy adott közegben igaznak (tudományosnak)." E tétel a kötet lapjain is olvasható, immáron jegyzetelve (88.). E gondolat afféle mottóként húzódik végig az egész íráson, amelyet a Bevezető, illetve a könyv végén található, önálló írásként is megálló remek Bibliográfiai esszé zár keretbe: e keret adja meg a legtisztábban kikristályosodva Majtényi történészi látásmódjának alapvetését, még akkor is, ha utóbbi írás óhatatlanul is lazább szálakkal kötődik a könyv többi részéhez. A Bevezetőben a Szerző röviden, ám határozottan vázolja kötete mondanivalóját, a felmerült alapkérdéseket, a kitűzött célt, az annak eléréséhez vezető út módszertanát: a hagyományos történetírás és szociológia általános, nagyban merítő, trendeket megfogalmazó, a „megfelelő" diskurzus keretében kötött utakat bejáró leírásától halad a „mikroszkopikus méretek", azaz az egyén felé. A nagy vonulatok általánosságait annak elemeiként meghatározó, egymástól értelemszerűen a részletekben mindinkább látványosan eltérő életutak irányába, szándéka szerint fokozatosan elválasztva az egyénit az általánostól, lehántva mindazt, amivel a nagyobb léptékű vizsgálódás látószöge óhatatlanul is megterhelte az ismereteket. Idézzük ismét: „A könyv elsődleges célja a megjelölt téma 159