Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 1. - IRODALOM - Bárány Attila: Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára. Studia professoris–professor studiorum. Szerk.: Almási Tibor, Draskóczy István, Jancsó Éva. Budapest, 2005 / 145–154. o.

Irodalom Zsoldos Attila a szlavóniai hercegség királynéi igazgatásáról ad közre tanulmányt. Számos adattal teszi árnyaltabbá a késő Árpád-kor igazgatástörténetét, pontosabb képet ad az Árpádok nőtagjainak a dinasztián belül elfoglalt helyéről. Kun Erzsébet politikai szerepvállalását Szűcs Jenő kutatásai alapján is csak az 1270-es évekből ismerjük, Zsoldos most elénk tárja az 1280-as évekbeli tevékenységét. Arra a következtetésre jut, hogy IV. László tudatosan helyezte anyját Macsó, Bosznia mellett Szlavónia élére, számítva rá az oligarchákkal szembeni harcban. Tekintélyes méretű tartományában a ducissa tényleges joghatóságot gyakorolt — szemben a korábban megfogalmazott véleménnyel (Kristó Gyula) —, amely bizonyságául a Szerző birtokmegerősítő és privilégiumadományozó okleveleket mutat be. Megállapítja, hogy a királynék területi hatalomhoz juttatása nem volt a 13. század végén önálló intézmény, „rendes körülmények között" nem kerülhetett volna rá sor, csak kivételesen, egy herceg hiányában. Makk Ferenc a 10. századi vezéri szálláshelyekről írva azt vizsgálja, hogy Bíborbanszületett Konstantinnak a magyarság földjéről való kétféle lokalizációja közötti ellentmondás hogyan oldható fel. Nem fogadja el, hogy a Tiszaközpontú, a Kárpát-medencénél jóval kisebb kiterjedésű Turkia földje csupán néhány törzs szálláshelye volt. Különbséget kell tenni a hatalmi-uralmi terület (a császár égtájak szerinti leírása) és a ténylegesen megszállt, legeltetésre alkalmas alföldi szállásterület (a folyók szerinti leírás) között. Régészeti és embertani kutatások segítségével lokalizálja is a szállásterületet, s arra a következtetésre jut, hogy Konstantin azért ismerte jobban a terület keleti részének folyóit, mert itt éltek a vezéri törzsek (a gyula és a horka is), míg a Duna-Tisza-köze másodlagos szállás volt. Taksonynak fegyverrel kellett leszámolnia Bulcsú törzsével (amelyhez Léi és Csaba is tartozott szerinte), és ezután költöztették át Bulcsú törzsét a másodlagos szállásterületükre, a Balatontól északra és nyugatra, és csak ezután tette át szálláshelyét a nagyfejedelmi törzs a Dunántúl észak-keleti részébe. Kordé Zoltán Szentgyörgyi János erdélyi vajda és székely ispán tevékenységét vizsgálja (1465-67). Fő kérdése, hogy az Erdélyben gyökértelen, nyugatmagyarországi birtokos képes volt-e a tartomány konszolidációját továbbvinni. Szentgyörgyi a korábbi, Erdélybe a lábukat szinte be sem tévő vajdák gyakorlatával szemben komolyan vette feladatát: kibocsátott oklevelei igazolják, hogy idejének jelentős részét tényleges feladatainak szentelte, pl. átvette az oktavális bíráskodást. A vajdai generális congregatio nem sorvadt el a 15. század derekára, Szentgyörgyi ilyet is tartott; valamint összehívta a három nemzet rendi jellegű gyűlését is. Kritikus pont János vajdának az 1467. évi lázadásban való részvétele: Kordé, Kubinyi Andrásnak az 1980-as években megfogalmazott nézetéhez csatlakozva, rámutat, hogy az elbeszélő kútfők kisebbíteni kívánták a mozgalmat irányító bárók a szerepét, és az okleveles anyag alapján immár helyes képet ad, tisztázva pl. az Erdély történetének a tévedését, hiszen a székelyek valóban vezérükké választották Szentgyörgyit. Oborni Teréz Miklósvárszék 1624. évi privilégiumát közli, amelynek kapcsán a székely széki önkormányzat történetéhez is fűz megjegyzéseket. A kiváltságlevélről a szakirodalom soha nem emlékezett meg, pedig ennek alapján ada148