Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 1. - IRODALOM - Bárány Attila: Tanulmányok Érszegi Géza hatvanadik születésnapjára. Studia professoris–professor studiorum. Szerk.: Almási Tibor, Draskóczy István, Jancsó Éva. Budapest, 2005 / 145–154. o.

Irodalom téti, s emellett áttekinti a hazai egyházi intézmények levéltári gyakorlatát. Minősíti és közli az oklevelek rövid tartalmát, amelyek többnyire jövedelmekről, jogügyletekről számolnak be, 1210 és 1400 között. A forrásanyag legértékesebbje annak a minden bizonnyal elveszett, a Szerző által 1359 és 1386 közé datált oklevélnek a kivonata, amely eddigi egyetlen kódextöredékünk mellett az egyedüli okleveles anyag, bizonyítandó, hogy Esztergomban létezett Szent Imre-kápolna: capelle Beati Emmáid) sub castro Strigoniensi (293.). Hosszú évek után úttörőnek tekinthető munkával jelentkezett Spekner Enikő. Évtizedekkel Mezey László után — és Schwarz Katalin gyűjtését felhasználva — áttekinti a magyarországi begina mozgalom kezdeteit, és megvilágítja, mely női kolostort vagy vallásos közösséget tekinthetjük valóban begináknak. Szerencsés módon csatlakozik a tanulmány Érszegi Géza kutatásaihoz. A Szerző helyesen állapítja meg, hogy a kutatók, pl. Györffy György által is domonkosoknak tartott apácák valójában a „világban magányosan élő" jámbor hölgyek, akik kolostorok védelme alá húzódtak. A laikus nővértársulások felkutatása igen nagy feladat, a Szerző nagy forrásanyagot (még dalmáciait is) megmozgatott, s több helyütt Mezey hibás adatait is kijavítja (pl. Brassó vagy a budai ferences beginák háza esetében: 302.; 308.). Sok közösségüket néhány év elteltével a klarissza rendbe inkorporálták. Fehérvár esetében úgy érzi a recenzens, hogy az az adat, hogy a közösség nem szerepel Bernardus Guidonis 1303. évi konventjegyzékében, egyedül nem bizonyítja teljességgel, hogy a fehérvári nővérek nem tartoztak a domonkos rendhez, egyéb forrást erre nézve viszont a Szerző nem vonultat fel (304.). A 14. századi krónikakompozíciót illetően Spekner új megvilágításba helyezi a kutatás (pl. Györffy) által korábban a ferences szerzőnek tulajdonított, a szövegbe iktatott rész kérdését — azaz, hogy a Margitsziget apácakolostorát beginák lakhelyének titulálja, a domonkosok felé megnyilvánuló lekicsinylésből. Spekner szerint erről szó nincs, csupán azt állapítja meg, hogy a domonkos rend sokáig hezitáló magatartással viseltetett a begina közösségek irányában, és csak évek múltán inkorporálták őket soraikba. Megjegyzem, a Szerző talán túlságosan is részletesen mutatja be az európai beginizmus történetét, az első néhány oldalon jóformán csak a begina szó etimológiáját és a mozgalom létrejöttének körülményeit taglalva. Ez utóbbihoz ma már könnyen találhatóak adatok bármelyik jobb középkori vagy teológiai enciklopédia lapjain. A beginizmus részletezése azonban leginkább egy szerző, Grundmann 1961. évi műve alapján történik, a kötet adatainak tömör összefoglalásával (297., 299300.). Az egyetemes egyháztörténeti és medievisztikai irodalom az 1960-as évek óta a beginizmus terén is alkotott Grundmannái újabb munkákat, és ezek felhasználásával lehetőség nyílna nem csak egy, hanem több kutató nézeteinek a megismerésére is (pl. Walter Simons, Hans Geybels). Érszegi Géza munkássága előtt tiszteleg Veszprémy László, aki lotharingiai szentek hazai kultuszát vizsgálja a liturgikus könyvekben előforduló (a jászói premontrei breviárium; a garamszentbenedeki misekönyv stb.) szentnevek provenanciája alapján. A Szerző úgy véli, a magyar-lotharingiai kapcsolatok terén a közvetlen, szerves érintkezésnek kisebb a szerepe, inkább a kéziratok 146