Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 1. - IRODALOM - Blazovich László: Lakos János: A Magyar Országos Levéltár története. Budapest, 2006 / 141–144. o.

Irodalom tatóak, előképei lehettek a Zsigmond-kori oklevéltárinak és példái a levéltáros identitástudatnak, ám elsősorban mégis úgy tekintünk rá, mint a 20. századi magyar történetírás nagy személyiségére. Maksay Ferenc számomra elsősorban A magyarfalu középkori településrendje című kötet szerzője és az 1561. évi országos öszszeírás kiadója, csak utána főlevéltáros. Ila Bálint és Szabó István esetében hasonló a probléma, Komjáthy Miklós pedig osztályvezető-helyettességig jutott, ám történészként magasabbra ívelt a pályája. Talán érdemes lett volna írni róla. Ha a recenzens elismerően arcképcsarnokról szól, megemlítheti, hogy az Új Magyar Központi Levéltár főigazgatói hiányoznak a sorból. Az intézmény alig több, mint húsz évig állt fenn, mint a Magyar Országos Levéltár egyik osztálya vált ki, majd 1992-ben az anyaintézmény nemcsak jogutódja lett, hanem teljes egészében inkorporálta. Épületéről sem külső, sem belső fotót nem találunk a kötetben. Bár Lakos János nem törekedett arra, hogy a levéltár életével kapcsolatos bizonyos állandó jellemzőket, epitheton ornansokat megragadjon vagy kiemeljen, azok feltűnnek a figyelmes Olvasónak. Az egyik sajátosság a magyarországi levéltárakkal kialakult kapcsolat. A Magyar Országos Levéltárban már a két világháború előtti időben felmerült az alapleltárak és más segédletek szerkesztésének gondolata, egészen az ismertető leltárakig. Az intézmény irányításával és közreműködésével indult a megyei és más levéltárakban 1950 után e munka. A levéltár szellemi műhelyének példaadása más esetekben — pl. regesztakészítés — is megnyilvánult a hazai levéltárügy területén. Egy másik jellemző sajátosság: az intézmény fogalmazói, majd tudományos státusú karának jelesebb tagjait a kezdetektől végigkísérte a vágyott, ám helyenként a tudósokra időrabló zsarnokként nehezedő kutatómunka és a számukra merevnek bizonyuló hivatal adta ügyintézés közötti feszültség. A kettőt kevesen tudták bölcsen összeegyeztetni. Csak egy példa: Pauler, aki maga is kiváló kutató volt, gondoljunk mások mellett máig forgatott művére, A magyar nemzet története az Árpádok korában címűre, az 1880-as években a korábban az intézménybe lépett Tagányival szemben — a magyar földközösségről és a történeti monográfiák készítéséről írott munkáit egyetemistaként még kötelező irodalomként olvastuk — Csánkit, a precíz hivatalnokot léptette elő. Csánki viszont akkor lett elmarasztalva, amikor máig forgatott művét, a Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában címűt készítette, mert elhanyagolta hivatali munkáját. Sajátos szerzői szemléletmódról árulkodik, hogy Csánki főművéről csak ezen affér kapcsán értesülünk a kötetből. Mindhárman a történettudomány óriásai voltak, ám csak levéltárosként bukkannak fel a kötet sorai között. A Magyar Országos Levéltárban sok kiváló történész, kutató kezdte pályáját, akik a felnevelő intézményből bizonyos idő eltelte után távoztak. A folyamat ugyancsak végigkísérhető a kezdetektől a közelmúltig terjedően. Bizonyára úgy vélték, hogy egyetemek vagy más tudományos intézetek kedvezőbb körülményeket biztosítanak számukra álmaik megvalósításához. A névsor hosszú, felesleges lenne belőle bárkit kiemelni. Mindegyik korszakra nézve tájékoztatást nyújt a távozókról a kötet az ebben az irányban érdeklődő számára. A mutató 143