Levéltári Közlemények, 77. (2006)

Levéltári Közlemények, 77. (2006) 1. - IRODALOM - Blazovich László: Lakos János: A Magyar Országos Levéltár története. Budapest, 2006 / 141–144. o.

Irodalom számára adatgazdagsága, anyagának rendszerezett bemutatása és pontossága miatt. Egymást követik a törvényrészletek, ügykörök, a tisztviselők beosztásai, nemzetközi kapcsolatok és sok más adat. A Szerző elkötelezettje a levéltárügynek, mindez nemcsak a részletes hivataltörténeti leírásokból derül ki, hanem abból is, hogy mennyire nyomon követi a szakmai szemléletmód-változásokat, és értékeli azokat, továbbá azon személyek, főképp igazgatók tevékenységét, akiknek a nevéhez kötődik mindez a folyamat. Talán több helyet szentelhetett volna az egyes referenciák és azok személyi változásainak bemutatására, amely alapján fény derült volna az egyes munkakörök és tudósi teljesítmények összefüggéseire. A függelékből pedig nem hiányozhatna az egyes referenciák viselőinek pontos évkort is tartalmazó táblázata. Intézménytörténetében a Szerző a több lehetőség — mint pl. a tematikus elrendezés — közül a kronologikus módszert választotta. Jobbára az egyes igazgatók tevékenysége köré építi fel a levéltár történetét. Az őket felsoroló listát szintén hiányolom a függelékből. Az ő sorsukat tárgyalva ágyazódik az intézmény története az egyes történeti korokba. Jánossy Dénes főigazgatóságának több részre tagolt történetében kitűnően érzékelhető a polgári-szocialista korszakváltás emberi sorsokkal, teljesítményekkel mit sem számoló kegyetlen mechanizmusa. Évtizedek teltek el, amíg egyáltalán némi jót is mertek írni róla, a levéltár egykori első emberéről. Korjellemző továbbá az eset, amikor 1970-ben a III. osztály vezetését Bakács Istvántól Kállay István vette át. Az előbbit — mint a Szerző írja — „csak" azért váltották le, mert vezetői helyet akartak biztosítani egy párttagnak. Mivel a Szerző nagy gondot fordít az egyes igazgatók kinevezése körülményeinek a leírására, feltárul előttünk a személyes kapcsolatok, elkötelezettségek és indulatok szerepe az igazgatói szék elnyerése során, így pl. Jakab Elek és Pauler Gyula, vagy Elekes Lajos és Ember Győző viszonya. Egyes vezetők életrajzi adatainak rövid ismertetése mellett emberi sorsokról egyébként keveset olvashatunk a műben, azokat is inkább a hivatal történetének alárendelve. Miért keresem a személyiségeket, az egyéni sorsokat a kötetben? Úgy gondolom: a hivataltörténeten túl egy intézményt az ott dolgozó személyek éltetnek, akik létrehozzák ilyen vagy olyan belső közösségeiket, és ha ezek összecsiszolva dolgoznak, virul az illető szervezet, ha nem, nyikorognak, el-elakadnak a kerekek, amelyeknek előre kellene vinniük az intézmény szekerét. A képanyag valamennyire segíti a hozzáférést a levéltár történetének mérvadó személyiségeihez. Mondhatnánk úgy is, hogy a Szerző összeállította a Magyar Országos Levéltár arcképcsarnokát, de talán jobb lett volna az egész képanyag kronologikus rendjéből kivenni és külön egységben bemutatni ezt, a képaláírásokat pedig bővíteni a születési és halálozási dátummal, esetleg a levéltári szolgálati idő feltüntetésével — a Szerző birtokában van ezeknek —, továbbá nem hiányozhatna történészi munkásságuk megemlítése. Az intézménytörténetet illetően fontos lehet, hogy Mályusz Elemér országos főlevéltárnok volt, a horvát pálos oklevelekről készült regesztái máig példamu142