Levéltári Közlemények, 76. (2005)

Levéltári Közlemények, 76. (2005) 1. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Soós László: Hatvany Lajos egy meg nem jelent könyvének bevezetése / 203–212. o.

Források meghallgatta ezt a koncertet, az intrikus gúnyos mosolyával hallgatta végig, majd távozott. Mi magunkra maradva, az egész redakció kétségbeesett tanácskozást folytat. Mit jelent a mi programunk, a béke programja, ha valaki így beszélhet? Eh, hiszen ezt Párizs úgysem fogja jóváhagyni! A kis hatalmak nagyzási hóbortja! Majd móresre tanítja őket Amerika, Anglia, Franciaország. Megint magamra maradtam, de a cikkemet nem tudtam tovább írni. Eltéptem a papírt és valami napi aktualitásról szóló vezércikkhez láttam. Megint megnyílik az ajtó, megint besurran rajta Hodzsa Milán, a ruhafogasig megy, ott leveszi a kalapját, felvesz egy másikat, azután felém szól: Elvittem a kalapját, azt hittem, hogy Pozsony! Két év telt el ez után a szörnyű találkozás után, amikor a pozsonyi Carlton Hotelben valaki azt mondja nekem: Itt van Hodzsa Milán! Első találkozásunkra akartam emlékeztetni, beszélni akartam neki a Közép-Európát feldúló erőszakról, melyet a béke és demokrácia nevében ezek az urak teremtettek, számon akartam kérni tőle, hogy mi van a cseh milíciával, szemére akartam hányni, hogy a béke és demokrácia jelszavai miattuk veszítették hitelüket [...] Ez volt a szándékom, de a nagyhatalmú miniszter úr ebédre hívott meg. Vele ebédeltem s gondoltam, hogy majd - a nem minden keserűség nélküli! - elvi vitatkozást abban a Pozsonyban, amelyet úgy vitt el tőlünk ez az úr és a társai, mint a kalapunkat, ebéd utánra hagyom. Közben azt kérdeztem tőle, hogy a magyar viszonyok megváltozását hogyan és mint képzeli? A kis antant, mondotta ő, egész komoly magyar leszerelést követel. Ezért a magyar emigráció segítségét kéri. A rejtett fegyverraktárakat és hadifelkészüléseket, csapattesteket, szóval minden hadikészülődést jelenteni kell Párizsban. Hodzsa adatokat kért tőlem. Nem igen mondhattam el neki, hogy a mi lapunkban akárki küld is nekünk Budapestről ilyenszerű közléseket, mi e közléseknek elvből nem adunk helyet. Mert némi szociális különbség választja el a demokrata polgárt a szocialistát a magyar kormánytól, az ország önvédekezési törekvését, sőt mi több, az országhoz tartozó terület visszahódítási kísérleteit mi csakis jóváhagyhatjuk. Ez az egy - talán ez az egyetlen kapocs - mely a mai magyar kormányhoz fűzi a kitagadottakat. E tekintetben legföllebb ha néhány kommunista s néhány - még ennyi csalódás után is - pacifistának maradt doktriner képez kivételt. De ezek nem számítanak. Aki az emigrációban is felelősséget érző politikus, az mind a trianoni béke ellensége. Amennyire e kényes szituációban lehetett, néhány halvány célzást ejtettem Hodzsa felé, mire ő a kevés szóból is megértett annyit, hogy kifejezze elégedetlenségét a teljesen erélytelen és szerinte céltalan emigráció felett. Nem volt szükségem erre a találkozásra, hogy az emigráns magyar ember nehéz sorskérdését teljes mértékben érezzem. Ott az az ország, mely hazám, s melynek számára lehetetlen állapotokat teremtettek nyugaton, s körülötte az idegen országok, melyeknek elbizakodott diktátuma ezt az állapotot megteremtette. A kétségbeesésnek, az ország lelki és szinte mondhatnám, testi megcsonkításának jelen állapotában lehet-e rendes, jogrendes polgári demokráciára gondolni? Ha sok olyan történik e hazában, aminek eredménye a jogrend teljes hiánya s bizonyos erőszakos szervezetek hatalomra való vergődése, lehet-e ezt 208