Levéltári Közlemények, 75. (2004)

Levéltári Közlemények, 75. (2004) 2. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Orosz László: A két világháború közötti német „délkelet-kutatás” és a magyar tudomány kapcsolatához. Fritz Valjavec és Mályusz Elemér levelezése (2. rész) / 117–154. o.

136 Forrásközlések 51. München, 1942. március 14. Kedves Barátom, megkapta-e levelemet? ígért dolgozatát igen várom. Mikor kaphatom? Súlyt fektetek arra, hogy folyóiratomban megjelenjen. Más kérésem is volna. Nem volna-e kedve, folyóiratom számára terjedelmesebb beszámolót írni a magyar történettudomány fejlődéséről (a világháború végétől napjainkig)? 40 oldal áll rendelkezésére. 1943-ig talán elkészülhetne vele? Sajtó alá készítettem a munkám második kiadását. Két kötetre szaporodott az anyag. Egyet-mást módosítok. Elhagyom például a „Kulturgefálle" kifejezést,

133 mert látom, hogy félreértésre szolgál okot. Kollega úr munkáiból is volt szerencsém több szempontot s eredményt a módosult szövegben felvennem (többek között a magyar gótikáról, boldog Margit szellemtörténeti helyéről

134

). A kultúrlejtő-elmélethez I. 152. Íj. Noha Mályusz a népiségtörténeti iskola vezéregyéniségeként ismert, nem volt tőle idegen, sem felfogásában sem munkamódszerében a két világháború közötti korszak domináns szellemtörténeti irányultsága, legfeljebb annak Szekfü által képviselt válfaja. Ennek megfelelően a „világnézettörténet" müvelöjeként tartotta előadásait 1932-től a Pázmány Péter Tudományegyetemen a középkori magyar művelődésről, „Magyarország története a gótika korában" címmel. Ezen előadások alapján születhetett az „Árpád-házi Boldog Margit (A magyar- egyházi műveltség problémája.)" [Emlékkönyv Károlyi Árpád születése nyolcvanadik fordulójának ünnepére. Bp., 1933., 341-384.] című tanulmánya, amelyben a korabeli magyar egyházi műveltség nyugat-európai színvonalát bizonyítja. E törekvése, ti. a magyar művelődés önállóságának és egyenrangúságának hangsúlyozása, újabb törésvonalat jelentett a Szekfű-féle felvállaltan európai analógiákat fürkésző szellemtörténethez, amennyiben Mályusz nézete szerint „Szekfííék nem képesek kimutatni a magyar művelődés önálló jellegét, s lépten-nyomon azt derítik ki, hogy művelődésünk másodrangú, szekunder jelenség — hiszen mindig csak követte a nyugat-európai szellemi törekvéseket". Vö. ERŐS, 44-45., ül. 80—81. Ami a 2. kiadásra előkészített „Kultureinfluss" Mályusz munkásságából merített információit és gondolatait illeti, feltűnő, hogy Valjavec az 1940-ben megjelent eredeti kötetének vonatkozó (középkori) részében (3140.) — régi szakmai kapcsolatuk és a magyar kolléga publikációinak naprakész ismerete ellenére — egyetlen Mályusz-munkára sem hivatkozott. Hasonlóképp figyelmen kívül hagyta a Mályusz-tanítványok kutatási eredményeit is, az egy Makkai László kivételével, akit periférikus terület (a regáti magyar kitelepülés, vö. 125. és 135., mindkétszer ugyanazon szövegösszefüggés) kapcsán emel be lábjegyzeteibe. Ezzel szemben kifejezetten előszeretettel és gyakran hivatkozik a Mályusszal polémiában álló magyar kutatókra (Hóman B., Váczy P., olykor Szekfü Gy.), és még fiatal riválisait is méltónak tartja megemlíteni (Belitzky J., Tóth L.). Ennek magyarázata kapcsán figyelmen kívül nem hagyható szempont, hogy budapesti kollégája a szellemtörténet Szekfü és köre által képviselt válfajával szemben a magyar kultúra mindenkori alakulását vizsgálva kevésbé a Nyugat-Európából érkező megtermékenyítő hatásokat, mint inkább a sajátos magyar fejlődésben gyökerező elemeket analizálja, figyelmen kívül hagyva, illetve jelentőségében csökkentve ily módon a Valjavec által az élet minden területén tetten érni kívánt német befolyást. Érdekes tény ugyanakkor az is, hogy a tekintélyes magyarországi germanisták munkáit nem nélkülözhetvén, közülük egyeseket (Pukánszky B.) — akár a személyes antipátia ellenére is — feltűnően sokszor, bizonyos fejezetek esetében akár oldalanként többször, hivatkozásra érdemesít. Ugyanez mondható el a völkisch gondolkodásmódot következetesen elutasító, és Valjavec (szerkesztőként való) közeledését hamar leépítő budapesti irodalomtörténész és germanista professzor, Thienemann Tivadar munkáinak hasznosításáról is. Amíg a „Kultureinfluss", vagyis az 1940-ben kiadott első változat esetében Mályusz nézeteinek bizonyítható felhasználása, eredményeinek beemelése a kötet jegyzetapparátusába elmaradt, addig a második világháború után keletkezett, így a két világháború közötti korszak politikai aktualitásait figyelmen kívül hagyható „Kulturbeziehungen"-kötetek (vö. 127. Íj.) immáron építenek az — ekkorra viszont saját haza-