Levéltári Közlemények, 75. (2004)

Levéltári Közlemények, 75. (2004) 2. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Orosz László: A két világháború közötti német „délkelet-kutatás” és a magyar tudomány kapcsolatához. Fritz Valjavec és Mályusz Elemér levelezése (2. rész) / 117–154. o.

122 Fo rrásközlések legelső elvégzendő feladatom ez a cikk lesz. Amióta elolvastam folyóirata legújabb számában H. Steinackernek igen őszinte, okos, nyílt bírálatát,

101 még nagyobb örömmel gondolok a tanulmányra, amelynek tervét Kolléga Úr szíves volt felvetni. Azt hiszem, hogy valóban közelebb jutunk egymáshoz, ha ugyanazon az elvi alapon indulunk meg; azon, amely valamennyiünk számára egyformán biztosítja a túlzásoktól való mentességet. Azt hiszem, gyakran fel f[o]gom majd keresni kézirataimmal — de azért ne ijedjen meg, nem leszek terhére! — már csak azért is, hogy együttműködésünk szükségességét idehaza, nálunk is dokumentáljam egyesek előtt.

102 Kérem, jelentse ismeretlenül is tiszteletteljes kézcsókjaimat kedves menyasszonya Őnagyságának s fogadja legszívélyesebb üdvözleteimet. Igaz híve Mályusz Elemér (bár ellentétes előjelű, azaz német népiségtudományi) szellemiségű irányvonalához illeszkedőnek érezvén a magyar népiségtudomány szárnypróbálgatásait, teret kínált magyar kollégája elképzelései számára. Mályusz végül nem a Südostdeutsche Forschungenben fogalmazta meg gondolatait, hanem Magyarországon, és az elkövetkező években a magyar történettudomány berkein belül komoly hullámokat kavart. L. még 102. és 143. Íj. MÁLYUSZ ELEMÉR: A türelmi rendelet. 11. József és a magyar protestantizmus. Bp., 1939. (A magyar protestantizmus történetének fonásai) Harold Steinacker tartalmas recenziójának tárgya HORVÁTH JlíNŐnek a Szent István Akadémián 1936. május 15-én tartott vendégelőadása: Történetszemléletünk egysége és a történelmi Magyarország. Karácsonyi és Fraknói szellemi öröksége. (Klny. Bp., 1937. 9.) Südostdeutsche Forschungen, 3. (1938) 435436. Mályusz annak ellenére, hogy a német népiségtudomány hangneme, olykor politikai motivációit sem titkoló célkitűzései, bizonyos módszerei és sablonjai iránt fenntartásokat táplált, s ezeket alkalomadtán határozottan visszautasította, elismeréssel tekintett a vonatkozó német kutatások (I. szervezetek, intézmények, orgánumok, finanszírozás stb.) hálózatának bonyolult, de tökéletesen összehangolt organizációjára. A magyarországi tudományos életen belül tudatosan (akár a legmagasabb, miniszteri szintig!, vö. 143. Íj.) felvállalt konfliktusai is jelentős mértékben azzal magyarázhatók, hogy a hazai történettudomány általa „állóvíznek" tekintett rendszerét felkavarja, és a hasznosítható német minták alapján, ám szigorúan a magyar érdekek szolgálatába állítva és a hazai viszonyokra adaptálva, hasonlóan ütőképes szervezet létrehozását kényszerítse ki. Mályusz tehát nem az újszerű kihívások megoldására hivatott német kutatási módszerek ellen emelte fel szavát (hiszen e kihívások a két állam közös történeti-politikai traumája, az első világháborút lezáró békediktátumok következtében jórészt megegyeztek, és népiségpolitikai konzekvenciáik is analógok voltak), hanem épp az ellen, hogy e Mályusz által is hatékonynak tekintett tudományos módszereket a német kutatás a magyarok ellen (is) megpróbálja kijátszani. Védekezésül az egyedül üdvös megoldásnak azt tekintette, hogy az expanzív német tudománypolitikával annak saját módszereit állítja szembe. E koncepcióját a kemény küzdelmek tudatos felvállalásával (ha kellett, botrányt kiváltó cikksorozat publikálásával; vö. 143. Íj.) próbálta keresztülerőltetni, és minden bizonnyal e törekvéseinek sorába illeszkedett az is, hogy — kezdeti fenntartásai ellenére — évtizedes kontaktust ápolt a magát a német népiségtudományi szemlélet mellett elkötelező, de korrespondenciája által bizonyítottan korrekt szakmai kapcsolatokra törekvő müncheni szerkesztővel. Az egyébként rendszeresen támadott német népiségtudomány köreivel fenntartott nexus ugyanis épp a hazai tudományos élet számára volt hivatott bizonyítani az ideológiai szakadékokra hivatkozó elzárkózás és passzivitás zsákutcáját. Amíg Szekfű és az általa fémjelzett történetírói irányvonal elzárkózott a kapcsolattartástól (1. Szekfű levele Valjavecnek Hermann Oncken ellehetetlenítése kapcsán, 1935. október 30.; kiadva: NEHR1NG: i. m. 20-21.), akkor Mályusz annál inkább (és épp nekik címezve) „az együttműködés szükségességét" (1. fent) hirdette.