Levéltári Közlemények, 75. (2004)

Levéltári Közlemények, 75. (2004) 1. - IRODALOM - Tringli István: Gábor Varga: Ungarn und das Reich vom 10. bis zum 13. Jahrhundert. Das Herrscherhaus der Árpáden zwischen Anlehnung und Emanzipation. München, 2003. (Studia Hungarica, Schriften des Ungarischen Instituts München, 49.) / 142–143. o.

142 Irodalom GÁBOR VARGA UNGARN UND DAS REICH VOM 10. BIS ZUM 13. JAHRHUNDERT. DAS HERRSCHERHAUS DER ÁRPÁDÉN ZWISCHEN ANLEHNUNG UND EMANZIPATION München, 2003. (Studia Hungarica, Schriften des Ungarischen Instituts München, 49.) 368 o. + 2 tábla A szerző 2000-200l-ben védte meg disszertációját az Eichstätti Katolikus Egyetemen, a könyv megegyezik e doktori művel. Az eseménytörténeti irányultságú történetírásban a külpolitika mindig kiemelt szerepet kapott. A történészek saját koruk fogalmaival rekonstruálják a múlt eseményeit és értelmezik a forrásokat. A német és a magyar történettudomány kezdetekor a külpolitika históriájának fogalmi szókészletét a 19. század nemzetközi jogából és a nemzetállamok politikai ideológiáiból kölcsönözték. Mindehhez olyan, a polgári korszakot megelőző, a politikai és a történeti közgondolkodásban megrögzött beállítódások társultak, ami alól a legobjektívebb történettudósok sem tudták kivonni magukat. A „keleti terjeszkedés", a „hódító politika", a „szuverenitás védelme" egészen természetesen kerültek a történelemkönyvek lapjaira, ennek alapján csoportosították az eseményeket, értékelték az uralkodókat. Természetesen mindkét ország történetírásában voltak változások, a nemzeti irányú szókészlet és a vizsgálat e fogalmak alapján azonban 1945-ig túlnyomórészt fennmaradt. Ezután a német történészek közül sokan hosszú időre elfordultak a politikatörténet kutatásától, majd néhány évtizeddel később a politikai ideológiák feltárása került előtérbe. Ezek a kutatások új megvilágításba helyezték a korai és az érett középkor forrásait, a 19. és a 20. század államjogi fogalmai lassan háttérbe szorultak. A magyar történetírásban az állampárti ideológia kötelezővé válása után nem következett be ilyen fordulat. A német-magyar kapcsolatok történetének leírásakor a nemzeti sémák öröklődtek, sőt néha felerősödtek. A '60-as években aztán Magyarországon is új módszerek jelentkeztek a középkorkutatásban: részben a két világháború közötti előzményekre támaszkodva a filológiai alapú ideológiatörténet, valamint a társadalomtörténeti megközelítés egy új Árpád-kor képét közvetítette az olvasók számára. Az új módszerek elterjedése azonban új problémát is okozott. Főleg a gregorianizmus előtti kor kutatásában a régebbi, eseménytörténeti és az újabb, ideológiatörténeti megközelítés már-már végzetesen elvált egymástól. A szerző óvatosan egyensúlyoz a kettő között: az előbbire bízza a tények megállapítását, az utóbbira az okok feltárását. Az egész műben kiemelten fontos szerepet kap a nacionalista interpretációkkal való leszámolás. Hogy Varga mekkora jelentőséget tulajdonít e „helyreigazításoknak", abból is kiderül, hogy a vitatott nézetek jellegzetes „történelmietlen" kifejezéseit majd mindenütt dőlt betűvel szedette. Néhány példa sok közül: Az 1030. évi német támadásban nem az agresszív német nagyhatalmi politika egyik megnyilvánulását kell látni, a magyar ügy amúgy sem hasonlítható össze a korszak német és cseh eseményeivel (9495.). III. Henrik nem űzött valamiféle, újkori értelemben vett keleti politikát (104). Barbarossa Frigyes korában nem vált ütközőállammá Magyarország Bizánc és a Németrómai Birodalom között (187.). II. András sem a német birodalmi érdekek kiterjesztésétől való félelmében űzte el a Német Lovagrendet Erdélyből (251.). Ennél nagyobb távlatú toposzokkal is leszámol a szerző, pontosabban felhívja a figyelmet arra, hogy e néze-