Levéltári Közlemények, 73. (2002)

Levéltári Közlemények, 73. (2002) 1–2. - KÖZLEMÉNYEK - D. Tóth Béla: Az októberi diploma és Kolozs megye újjászervezése 1861-ben / 73–99. o.

D. Tóth Béla: Az Októberi Diploma és Kolozs megye... 75 valósítható lehet, hogy minden eltérő sajátossággal bíró tartomány/ország igazgatását más-más módon, bizonyos autonómiát biztosítva szervezzék meg. Az évtized végére már az osztrák kormánykörök is érzékelték (tudták?), hogy abszolutisztikus eszközökkel nem lehet tovább kormányozni, de a kérdésre, hogy helyette hogyan őrizhetnék meg továbbra is sértetlenül hatalmukat, nem találtak, vagy még nem akarták megtalálni a megoldást. 1859-60-ban sem a császárban, sem pedig környezetében nem merült fel komolyan annak a magyarok tömegei által hangsúlyozott igénynek a mérlegelése, hogy Magyarországot és Erdélyt az 1848-ban szentesített törvények alapján, a magyar alkotmányosság teljes, vagy részbeni helyreállításával kormányozzák. Az tehát, hogy Ausztria politikája, és ezen belül is gazdaságpolitikája az öszszeomlás szélére sodorhatja a Monarchiát, többé-kevésbé 1852 óta érzékelhető volt. Ez volt az azóta folytatott, és a realitásokkal egyáltalán nem számoló politika egyenes és egyre súlyosbodó, válsággal terhes következménye. Ezt néhány osztrák politikus mellett egy-két, a konzervatív táborba tartozó magyar főúr is fenyegető valóságnak tartotta, de a magánbeszélgetéseken túl, csak az 1850-es évek végén látták elérkezettnek az időt, hogy véleményüknek hivatalosan is hangot adjanak. A magyar konzervatív arisztokrácia legkiválóbb képviselői lényegében a szabadságharc bukása utáni időszaktól kezdve tartották a kapcsolatot az udvari körökkel. Feltételezem, hogy 21. századi történetírásunknak árnyaltabbá kell tennie konzervatív politikusaink tevékenységének megítélését a korábbi, csaknem egyhangú elmarasztalásnál. Igaz, hogy az októberi diploma kiadásához a talaj előkészítői jelentős mértékben ők voltak, de azt is látnunk kell, hogy Ausztria helyzetét ők is ugyanúgy ítélték meg, éppúgy elmarasztalták az 1850 óta alkalmazott hazug, álszent, centralizált és abszolutisztikus kormányzati módszereket, mint a liberálisok, vagy a külföldi elemzők. Cselekedeteiket jórészt az a félelem indokolta, hogy Ausztria bukása menthetetlenül magával rántja Magyarországot is. Ausztria válságból való kilábalásához úgy akartak hozzájárulni, hogy befolyásukkal képesek lesznek megváltoztatni az osztrákok magyarokkal szembeni politikai véleményét, kormányzati módszereit, ennek eredményeként „lecsendesítik" a magyarokat, és visszaállítják a két ország korábbi egységét. Ehhez egyedüli helyes megoldásnak csak az 1847. évi állapotok, a vármegyerendszer, a rendiség hatalmának a visszaállítását tartották. A megoldási javaslat, a helyzet elemzéséből adódó végkövetkeztetés, a válságból kivezető út iránya volt más, mint a '48-as alapon állók törekvése, de hitték, hogy az ország felfokozott hangulatának csillapítása, és az ország javának a szolgálata, megmentése érdekében teszik, amit tesznek. Azt is látnunk kell, hogy a konzervatívok nemcsak egymás között, illetve a vezető osztrák politikusokkal tartották a kapcsolatot, de Deák Ferenccel, Eötvös Józseffel, Kemény Zsigmonddal is rendszeresen tárgyaltak, és legtöbbször figyelembe vették álláspontjukat.