Levéltári Közlemények, 73. (2002)

Levéltári Közlemények, 73. (2002) 1–2. - KÖZLEMÉNYEK - Miskolczy Ambrus: Gyulay Lajos bizonyosságai és kétségei a népek tavaszán / 49–71. o.

Miskolczy Ambrus: Gyuluy Lajos bizonyosságai... 63 rányához képest aránylagosan kértek diétái képviselőket és tisztségviselőket. Követelték a jobbágyfelszabadítást és a közteherviselést. Végül arra kérték „az együttlakó nemzeteket", hogy az unió kérdéséről addig „ne tárgyaljanak, amíg a román nem válik alkotmányos és szervezett, a törvényhozás házában tanácskozó és határozati-szavazati joggal felruházott nemzetté". Ez egyszerre jelenthette az unióellenességet és azt, hogy bizonyos feltételek mellett elfogadják az uniót, csakhogy egy Svájc-jellegű Erdély már nem illeszkedett volna a magyar nemzeti államba. így aztán a legkülönbözőbb hírek jutottak el a magyar közvéleményhez, bár a sajtó viszonylag hűen írta le a fejleményeket, eltekintve egy-két valótlan mozzanattól, mint az orosz zászló kitűzéséről, amit később helyesbítettek. A magyar szem- és fültanúk némileg azt is kivehették a fejleményekből, amit szerettek volna látni és hallani. Gyulaynak például azt mesélte egyik magyar szemtanú, hogy a románok hajlanak az unióra, és a magyar konzervatívokat nem szívlelik. Ez utóbbi hiteles mozzanat is, hiszen az erőszakoskodásáról és különböző káros szenvedélyeiről híres Nopcsa László, aki április elején mondott le Hunyad megye főispánságáról, megjelent Balázsfalván, és a nemzet kebelébe megtérő románnak adta ki magát, de elég elutasítóan viselkedtek vele, mintha megérezték volna, hogy majd Bécsben denunciálja őket, miközben élt a remény, hogy a román származású arisztokrácia felkarolja a román nemzeti ügyet. Vajon Gyulay nem vette észre vagy nem akarta lejegyezni azt, hogy időközben milyen feszült lett a légkör. Igaz, magyar körökben a forradalmi lelkesedés egyszerre ösztönzött arra, hogy eltúlozzák a magyarellenes mozgalmakat és egyben lebecsüljék azok horderejét, mert az egészben a reakció mesterkedéseit látták vagy láttatták, hogy ne veszítsék el hitüket saját ügyük igazában, miután a szembenálló erők is ultimátumszerűén fenyegetőztek. A magyar liberális érdekegyesítő politika azoknál a rétegeknél ért el nagyobb sikereket, amelyeket a központi hatalom süllyesztett le. Mindenekelőtt a Székelyföldön, amely az uniómozgalom fő ereje lett. Udvarhely széken eltörölték a nemesi címeket. Háromszék pedig az európai forradalom valóságos miniatűr-régiója lett. Itt a határőrök felmondták az engedelmességet a nagyszebeni főhadiparancsnokságnak, és az egyik népgyűlésen kimondták a robot eltörlését. Teleki József is akkor hívta össze —április derekán — az erdélyi diétát, amikor Pálffy János kellő teatralitással megfenyegette, hogy harmincezredmagával jön Kolozsvárra. Gyulay morgolódott is amiatt, hogy a gubernátor ilyen későn merte csak ezt a fontos lépést megtenni. Naplóit tovább forgatva úgy érezzük, mintha valamiféle mesterkélt nyugalmat erőltetett volna magára. Csak a lelkesedésről adott számot, és nem az elszántságról, arról, hogy nem egy helyt azt a jelszót lehetett olvasni: „Unió vagy halál!" — a francia Forradalom jelszavának — „Szabadság vagy halál!" — mintájára. Ez volt a válasz arra a hírre, hogy Erdélyt a reakció Vendée-vá akarja tenni. Az önfeláldozás jelszava ez, és nem a fenyegetésé, ahogy oly sok szász és román kortárs vélte, akik más célokat vagy saját nemzeti céljaikat vallva, nem tudtak