Levéltári Közlemények, 71. (2000)

Levéltári Közlemények, 71. (2000) 1–2. - VISSZAEMLÉKEZÉS - Borsa Iván: Emlékezések : 60 év levéltárban / 233–266. o.

Borsa Iván: Emlékezések (60 év levéltárban) 257 Az 1976. évi washingtoni Nemzetközi Levéltári Kongresszus előtt felkértek, hogy én tartsam az egyik referátumot The expanding archivál clientele in the post-world war Ilperiod témáról. (Ez azt jelentette, hogy költségeimet a szervező bizottság fizette.) Az előre megküldött angol szöveget a kongresszus többi hivatalos nyelvére (francia, német, orosz, spanyol) is lefordították. Rövidítve megjelent az Archívum 26 (1976) kötetében. Magyar eredetije: Levéltári Közlemények 1976. A Nemzetközi Levéltári Tanács közreműködésemet értékelve az 1984. évi kongresszusán tiszteleti tagjává választott. Két UNESCO-tanulmány és Isztambul A Nemzetközi Levéltári Tanács révén két UNESCO-tanulmány elkészítésére kaptam megbízást. Az egyik a hivatalos iratokról készített mikrofilmfelvételek hitelességét kívánta szabályozni. A tanulmányt Bacsó Jenővel, az Igazságügyi Minisztérium törvényelőkészítő osztálya vezetőjével és egyik beosztottjával, Schelnitz Györggyel hármasban több félnapot ülésezve készítettük el oly módon, hogy a megbeszélések eredményeit ők megfogalmazták, majd felmerült észrevételeimet is tisztázván, a szöveget véglegesítettük. A több nyelvre lefordíttatott tanulmányt viszonylag széles érdeklődés fogadta. Az UNESCO valamelyik fórumán 1979-ben felmerült, hogy a fejlődő országok levéltári mikrofilmezési igényeit egy létesítendő mikrofilmezési alapból kellene fedezni. Ez ügyben az UNESCO-nak egy megvalósíthatósági tanulmányra (feasibility study) volt szüksége, amelynek feladata az érvek és ellenérvek, előnyök és hátrányok felsorakoztatása és feltételek megfogalmazása volt. Évekkel később olvastam, hogy valamelyik fejlődő ország az UNESCO-tól levéltári mikrofilmezésre támogatásban részesült. Utólag sajnálom, hogy akkor nem néztem utána, hogy vajon milyen volt ennek az alapnak a szabályzata, mit vett át tőlem, és mit nem. Az 1970-es években egy 15-20 fős török történész delegáció látogatta meg az Országos Levéltárat. A delegációnak tagja volt az egykor bolgár állampolgárságú török egyetemi hallgató, akivel egy éven át negyedmagunkkal egy szobában laktunk az Eötvös Collegiumban. A delegáció vezetője egyetemi tanár volt, aki Bécsben az Institut-ban tanult és átmenetileg vezette a Basbakanlik Ar§ivi-t (Miniszterelnöki levéltár, a szultánság iratanyagát őrzi). A delegációnak bemutattam a Levéltárnak rám kiosztott részét. — Mint utólag megtudtam, az ideiglenes levéltárigazgató kérte az UNESCO-t, hogy küldjön szakértőt az általa vezetett levéltár munkáját megsegítendő. — Az UNESCO párizsi titkárságának egyik előadója felhívott telefonon, hogy vállalnék-e egy három hetes isztambuli kiküldetést az ottani levéltárba, mert a levéltár szakmai segítséget kért. Ha igen, adjak be pályázatot. A pályázatot beadtam és a megbízást én kaptam, nem a másik (kanadai) pályázó. A török levéltárral felvett kapcsolatom kezdetén meglepett, hogy már nem az isztambuli egyetemi tanár vezeti a levéltárat, de ígérték, hogy angolul beszélő kollégájuk fog várni a repülőtéren. Ez megtörtént és tolmács a levéltár kocsiján vitt be a szállodába. A „tolmács" angolsága azonban olyan siralmas volt, hogy csak nehezítette volna a megbeszéléseket, ezért kénytelen voltam az új, frankofon igazgatóval és néhány levéltárossal zsenge francia tudásommal érintkezni. A magyar turkológusok rendszeresen látogatják ezt a viszonylag nem nagy, de alig rendezett levéltárat, ahol viszont folyik a rendezési munka, csak ennek eredményessé-