Levéltári Közlemények, 71. (2000)
Levéltári Közlemények, 71. (2000) 1–2. - VISSZAEMLÉKEZÉS - Borsa Iván: Emlékezések : 60 év levéltárban / 233–266. o.
250 Visszaemlékezés iratok átadása/átvétele legkisebb irattári egységig (alapszám) lemenő jegyzékeléssel történjék. Lelkiismeretem annak arányában könnyebbült meg, amilyen mértékben a „kölcsönzések" visszakerültek eredeti helyükre. A másik nyomás arra irányult, hogy a római katolikus levéltárakat 1945-ig vegyék át az állami levéltárak. Arra a kérdésemre, hogy mi lenne ennek az intézkedésnek a célja, azt a választ kaptam: nehogy valaki eltulajdonítson valamit az iratok közül. Erre felajánlottam azt a megoldást, hogy ezeket az iratokat olyan helyiségekben kell elhelyezni, amelynek bejárata csak két kulccsal nyitható. Az egyik kulcs legyen a megyei levéltárigazgatónál, a másik az egyházi levéltárosnál. Ez a megoldás megvalósult. 1956 után ez a korlátozás intézkedés nélkül megszűnt. Meg kell említenem, hogy a római katolikus egyházmegyék levéltárainak államosítását Kelet-Európában rajtunk kívül csak a lengyeleknek sikerült elkerülniük. A laminálás Az Országos Levéltár épületét 1956 novemberében igen súlyos tűzkár érte. A Várhegyet elfoglalni akaró szovjet csapatok nem tudtak a Bécsi kapun át bejutni a Várba, ezért a Margit hídról páncélosokkal lövették a Bécsi kapu mellett levő nagy épületet, a Levéltárat. Ezúttal az épület nyugati szárnya kapott gyújtóbombát, amitől a két legfelső raktár teljesen kiégett, a felülről harmadik pedig igen nagy mértékben. A tűz a raktár vége felől terjedt a bejárat felé olyannyira, hogy már a bejáraton át nem lehetett megközelíteni a liftakna mögötti területen levő iratokat. A kiégett liftakna üvegtéglából álló hátsó fala is tönkrement, így az aknát vastag deszkával áthidalva még lehetett raktári egységeket a liftakna fölött épen kimenteni, de tekintélyes mennyiségben olyat is, amelynek helyreállítása még remélhető volt. Erről a szomorú eseményről körlevélben értesítettem a 200 éves jubileumra meghívott országok levéltári hatóságait, elsősorban iratrestaurálási technikai segítséget kérve. A levélre érdemleges válasz csak Jugoszláviából érkezett. A jugoszláv levéltárak felajánlották, hogy egy restauráló gépet küldenek, amely pévécé fóliával és japán papírrosttal erősíti meg a törékennyé vált, főleg szélükön égett iratokat. Az ajánlatot köszönettel vettük, és a gép rövidesen meg is érkezett. Minthogy ilyen laminátor még nem volt az országban, szakértőt kellett keresni. Benda Kálmán, a Dunamelléki Református Egyházkerület levéltárának vezetője jelezte, hogy egy hölgy már több iratukat jól restaurálta, próbáljuk őt felkérni. Hasznos Zsigmondnét kértem fel, hogy ismerkedjék meg a helyzettel, majd ezután abban állapodtunk meg, hogy a LOK alkalmazza őt és szakértőként bízza meg azt a vegyész- és gépészmérnököt, aki neki segít. Hasznosné viszont vállalta, hogyha egy év múlva munkájával nem volnánk megelégedve, Önként távozik. Hasznosné száműzte a régi ragasztásos módszert és áttért a laminálásra, de rövid idő múlva jelezte, hogy nem pévécével, hanem polietilénnel és japánrosttal fognak laminálni. Egy év múlva, amikor már nem voltam a LÓK vezetője, Hasznosné bemutatót rendezett az első év restaurált irataiból és okleveleiből. A meghívott illetékes vezetők és jómagam is elámultunk a bemutatott daraboktól. Hasznosné az Országos Levéltárból ment nyugdíjba. (Zárójelben: 1967-ben jártam a washingtoni National Archives-ban, ahol elsőként alkalmaztak iratrestaurálásnál laminátort. Meglátogattam a műhelyüket, ahol megtudtam, hogy eddig pévécével dolgoztak, de ez évben tértek át a polietilénre.)
