Levéltári Közlemények, 71. (2000)

Levéltári Közlemények, 71. (2000) 1–2. - KÖZLEMÉNYEK - Molnár Antal: Az andocsi jezsuita misszió, 1642–1684 : adatok a hódolt Dunántúl egyháztörténetéhez / 3–31. o.

\2 Közlemények tek és szentbeszédet tartottak az ideiglenesen helyreállított templomban, ilyenkor szintén sok református verődött Össze, a prédikátorok nem kis méltatlankodására. Az első évben tizennégy református falu áttéréséről tudósított a misszionárius. Ennek a meglepő eredménynek viszonylag egyszerű a magyarázata, a megfejtéshez a kulcsot maga Horváth adja meg. Beszámolója szerint ugyanis a misszió hatósugara egész Somogyra, illetve Simontornya és Kanizsa környékére terjedt ki,

56 ahol rajta kívül egyetlen magyar katolikus pap sem volt. A falvak egy része azonban, több ezer katolikus (feltehetőleg a katolikus prédikátorok, majd Hcenciátusok hatására) nem akart reformátussá lenni, csak szükségből fogadtak fel református prédikátort. Belőlük ugyanis nem volt hiány, faluról falura jártak és csekély fizetségért boldogan elszegődtek bárhová. Az ily módon lassanként reformátussá lett falvak lakói azonban továbbra is ragaszkodtak a katolikus vallásgyakorlat előírásaihoz, például a böjtökhöz. Ezeknek a „kryptokatolikusoknak" az áttérítéséről írt a misszionárius, tehát nem szilárd felekezeti öntudattal rendelkező református közösségek katolizálásáról volt szó. A falvak visszatérítésének természetesen csak úgy volt értelme, ha a jezsuiták biztosítani tudták a folyamatos lelkipásztori ellátást. A paphiány és saját lehetőségeik korlátozott volta miatt pécsi tapasztalataik alapján Andocson már bátran éltek licenciátusok szolgálataival. Hat, feltehetőleg a pécsi iskolájukban végzett licenciátust helyeztek el a négy elűzött református prédikátor helyére. Azokra a településekre, ahová még licenciátus sem került, nagyobb és értelmesebb diákjaikat küldték ki, akik előimádkoztak, felolvasták a prédikációkat, kihirdették a böjtöket és az ünnepeket. Ezeket a falvakat természetesen a jezsuiták is gyakran látogatták. A kezdeti sikerek mellett természetesen nem hiányoztak a súlyos nehézségek sem. A katolikus lakosság szegénysége miatt nem tudta őket eltartani, a reformátusoktól pedig nem számíthattak adományokra. Szintén nem kaptak anyagi segítséget a veszprémi püspöktől sem. Horváth szlovén származású volt, közepesen tudott magyarul, Csomafay pedig nem volt pappá szentelve, így rendkívül hiányzott egy magyar pap a misszióba. Bosnyák ferencesek ugyan működtek a Dunántúlon, de ők sem beszéltek magyarul, és Horváth szerint nagyon tudatlanok voltak. Az anyagi és személyi feltételek biztosítása érdekében Horváth 1643 májusában Nagyszombatba utazott, hogy tárgyaljon Rumer János tartományfőnökkel. A tartományfőnök támogatta ugyan a misszió ügyét és ígért magyar papot Horváth mellé, de a végleges döntést elhalasztotta. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a provinciális június 5-én Nagyszombatban elhunyt. Utódát, a belga és a hódoltsági ügyekben sokkal tájékozatlanabb Guillaume Lamormaint Horváth szeptemberben levélben kereste meg, és végleges döntést kért a misszió ügyében. Igenlő válasz esetén ugyanis mielőbb földet kellett vásárolniuk és házat kellett építeniük, hogy a telet is Andocson tölthessék és a megélhetésükről gondoskodjanak.

57 Az új tartományfőnök a misszió megszilárdításának kérdését a rendfőnökre bízta, aki Horváth eredményeinek láttán 1643. november 21-én kelt levelében a misszió folytatása mellett határozott.

58 Ettől kezdve jó négy évtizedig, a visszafoglaló háborúk kezdetéig a jezsuiták biztosították a somogyi katolikusok lelkipásztori ellátását. Koppányi, kaposvári, somogyvári, simontornyai és kanizsai „vármegyék". Vö. 53. jegyzetben idézett források. ARSI Austr. vol. 5 II. pag. 834-835., 839-840.