Levéltári Közlemények, 71. (2000)

Levéltári Közlemények, 71. (2000) 1–2. - KÖZLEMÉNYEK - Molnár Antal: Az andocsi jezsuita misszió, 1642–1684 : adatok a hódolt Dunántúl egyháztörténetéhez / 3–31. o.

10 Közlemények 2. A misszió megalapítása A veszprémi egyházmegye királysági részén a 17. század első harmadában az egyházi intézmények fokozatos talpra állásának lehetünk tanúi: Sennyey István veszprémi püspök (1628-1630) 1629-ben 10 000 forintért visszaváltotta Zichy Pál volt veszprémi kapitánytól az elzálogosított püspöki birtokokat, majd a következő évben restauráltatta a székesegyház altemplomát, és visszaállította — egyelőre öt taggal — a veszprémi káptalant.

44 Sennyey művének igazi folytatója Jakusich György, a Pázmány által útnak indított főpap-generáció tipikus képviselője volt. Evangélikus főnemesi családból származott, a jezsuitáknál tanult, 18 éves korában katolizált Prágában. Római teológiai tanulmányai után hazatérve rohamosan emelkedett az egyházi ranglétrán, 1637-től 1642-ig volt veszprémi püspök. Egyházmegyéjét a Trienti Zsinat szellemében kívánta megújítani. Nem érte be a királyi kinevezéssel, hanem Rómába utazott, hogy a pápa megerősítését elnyerje. Az egyházmegye székhelyét Veszprémbe akarta visszahelyezni, piarista iskola és egy 12 tanulót befogadó szeminárium felállítását tervezte. Veszprémben kapucinus misszionáriusokat kívánt letelepíteni, Keszthelyen pedig fel akarta újítani az elhagyott ferences kolostort. Az egyházmegye királyi adományozása kisebb javadalmaira (így pl. a rajki, hahóti, zirci, tihanyi apátságok) saját jelöltjeit igyekezett kineveztetni, akiktől cserébe elvárta, hogy székhelyükön rezideáljanak. Nagyszabású terveiből végül szinte semmi sem valósult meg, elsősorban az egyházmegye szegénysége, megfelelő munkatársak hiánya és Jakusich kormányzásának rövid ideje miatt.

45 Jakusich reformprogramja az egyházmegye hódolt részeit sem hagyta figyelmen kívül. 1639-ben összeállított beadványában arra kérte a Propaganda Kongregációt, hogy a török alatti területek számára fiatalokat taníttasson, mivel Magyarországon az iskolák hiánya miatt erre nincs lehetőség.

46 Emellett a pécsi püspökök példáját követve a pécsi jezsuitákat egyházmegyéje hódolt részeinek általános helynökévé nevezte ki.

47 A megszaporodott feladatokat azonban a misszionáriusok a feltételek romlása miatt egyre kevésbé tudták ellátni. 1639. december 16-án elhunyt Péchy Bálint, a misszióban maradt két páternek pedig a török ismét megtiltotta a falvakba való kijárást.

48 Ezzel gyakorlatilag lehetetlenné vált a somogyi falvak látogatása, pedig Jakusich kifejezetten kérte erre a jezsuitákat.

49 A misszió elöljárója, Horváth János ezért úgy döntött, hogy Pécsett hagyja társát, Derkay Györgyöt, ő maga pedig átmegy Koppányba, hogy a reformátusok között ERDÉLYI GYULA: Veszprém város története a török idők alatt. Veszprém, 1913. 135-139.; HUNGLER JÓZSEF: A török kori Veszprém Veszprém, 1986. (A Veszprém megyei Levéltár kiadványai, 4) 104-109. MOLNÁR ANTAL: A veszprémi egyházmegye a török hódoltság idején. Veszprém a török korban. Felolvasóülés Veszprém török kori emlékeiről. Szerk.: TÓTH G. PÉTER. Veszprém, 1998. (Veszprémi Múzeumi Konferenciák, 9) 76-77. FREY, HYAZINTH: Die Beziehungen der Kapuziner zu Ungarn bis zur Gründung des ersten Klosters (15951674). Bp., 1949.167. HOLOVICS R: A mohácsi vész, i- rn. 520. A pécsi misszió alapításakor a jezsuiták az esztergomi és kalocsai érsekektől, illetve a pécsi püspöktől kaptak helynöki megbízást, amint arról az első misszionárius, Vásárhelyi Gergely egy 1617-ben kelt beadványában megemlékezik: Biblioteca Apostolica Vaticana (Cittá del Vaticano), Barberiniani latini vol. 6928. fol. 282r. Itt mondok köszönetet Tusor Péternek, aki erre az adatra felhívta a figyelmemet. A pécsi helynökségre folyamatosan vannak adataink, a veszprémit viszont csak 1624-ben említik a források: Ergelich Ferenc püspök nevezte ki az egykori jezsuita szerzetest, Cserneky Jánost hódoltsági vikáriusának. MOLNÁRA.: Jezsuiták a hódolt Pécsett, i. m. 216. HOLOVICS F.: A mohácsi vész, i. m, 519-521. LA 1641. ARSI Austr. vol. 139. pag. 42.