Levéltári Közlemények, 70. (1999)

Levéltári Közlemények, 70. (1999) 1–2. - IN MEMORIAM - Gecsényi Lajos: Szakály Ferenc (1942–1999) / 283–284. o.

SZAKÁLY FERENC (1942-1999) Hagyományokban gyökerező élő fogalomkapcsolata még a 20. század végi magyar tudományos életnek is a levéltáros, aki történész. Ám fordítottja a történész-„levéltáros" aligha fellelhető már az ezredfordulón. A tragikus hirtelenséggel elhunyt Szakály Ferencről, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjáról, mégis e 19. századi tudóstípusra asszociálok. Azokra a tudósokra, akik miközben megvetették a korszerű magyar történetírás alapjait, megalkották az első átfogó nemzettörténeteket, a mindennapi kenyérkereset szükségétől vezetve valamely törvényhatósági levéltárban vagy mindenekelőtt a Magyar Országos Levéltárban „őrizték" a múlt írott forrásait. A történész szakma természetesen már réges-régen önállósult, a disciplinának sokak számára nem sine qua non-ja a levéltári kutatás, ám Szakály Ferenc, noha pályája során nem állott levéltári szolgálatban, eltéphetetlen szálakkal kötődött nemcsak a levéltári forrásokhoz, de a levéltárakhoz és a levéltárosokhoz is. Valahogy úgy, mint hajdani tudós elődei. E kötődésben bizonyára meghatározó volt számára az az idő, melyet Pest Megye Levéltárának ódon falai között töltött, miközben az egyetemre készült, majd amikor később gyakornokkent töltött ott el hónapokat. Szerepet játszott ebben a Levéltárba száműzött tudós professzor, Kosáry Domokos, és természetesen a továbbvezető út: a levéltáros szak felvétele egyetemi stúdiumainak harmadik évében. Akkor, amikor a tradicionális kutatói ismereteket jószerével csak a budapesti bölcsészkaron folyó levéltáros képzésben lehetett elsajátítani. Szakály ahhoz a generációhoz tartozott, amely a hatvanas években oly kitűnő tanároktól tanulhatta a középkor és a kora újkor kutatásához szükséges alapvető ismereteket, mint Kumorovitz Lajos, Mezei László, Mollay Károly. Ám abban, hogy a pálya csúcsán, a Tudományos Akadémia tagjaként is, igen gyakori látogatója maradt az „ország levéltárának", ennél jóval több is közrejátszott. Nevezetesen az új és új források, az új és új információk feltárásának, feldolgozásának lankadatlan igénye. Az a belső kényszer, ami egyszerre mozgatta őt a történelmi események átfogó, európai értékelése és a köznapi, emberi történések megismerése, elemzése, az alulról építkezés felé. 1942. október 28-án Zalaegerszegen született, ám ifjúságának évei Szekszárdon teltek. A korabeli egyetemi felvételi rendszer politikai diszkriminációja egy esztendei kényszervárakozásra ítélte, s így 1962-ben kezdhette meg bölcsészkari tanulmányait. Egyetemi éveit követően a Magyar Nemzeti Múzeum kora újkori osztályának munkatársa lett. Egy évtized után került át az MTA Történettudományi Intézetébe, amely alkotó évüzedeinek meghatározó színhelye lett. Tudományos pályájának állomásait nem csupán a 16-17. századi magyar történelem fontosabbnál fontosabb részleteinek kitűnő tollú feldolgozásai, forráskiadásai jelezték, hanem azok a tudományszervezői feladatok is, melyeket ezekben az évtizedekben vállalt magára. 1985-től osztályvezető az Intézetben, alapító szerkesztőségi tagja a Históriának, a Történelmi Szemle főszerkesztője, az MTA Történettudományi Bizottságának alelnöke, a Magyar Történelmi Társulat főtitkára, majd ügyvezető alelnöke, az Országos Akkreditációs Bizottság tagja, az MTA II. osztályának alelnöke, s nem utolsósorban éveken át az MTA Tudományos Minősítő Bi-