Levéltári Közlemények, 70. (1999)

Levéltári Közlemények, 70. (1999) 1–2. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Tóth István György: Egy bosnyák misszióspüspök térítőútjai a hódoltságban : Matteo Benlich belgrádi püspök levelei Rómába, 1653–1673 / 107–142. o.

114 Forrásközlések 1673-ban mind Benlich, mind pedig Nicolö Ogramich da Piombo boszniai püspök megjelent. Az erőviszonyokat egyértelművé teszi azonban, hogy Matteo Benlich elő sem mert jönni abból a házból, ahol megszállt. III. Ferdinánd császár és magyar király 1654-ben — a hódoltsági egyházmegyék amúgy is szinte áttekinthetetlenül szövevényes és kusza helyzetét még jobban bonyolítva — kinevezte szerémi püspöknek a szintén bosnyák ferences Pietro Jurjevichet, az olovói gvárdiánt. (Benlich mint belgrádi püspök a szerémi püspökség vikáriusa volt — Róma, de nem a császár szemében). Jurjevich elfoglalta a sirmiumi (szávaszentdemeteri, mitrovicai) plébániát, és ettől kezdve szerémi püspöknek nevezte magát Rómába írt leveleiben, azonban a pápai megerősítést egészen 1661-ben bekövetkezett haláláig nem kapta meg. Miután Mariano Maravich boszniai püspök 1660-ban meghalt, I. Lipót császár 1661 januárjában Matteo Benlichet — aki a pápától immár egy évtizede a belgrádi misszióspüspök és a szerémi vikárius tisztét elnyerte — kinevezte boszniai püspökké. A császár azt remélte, hogy ezzel a huszárvágással sikerül megszüntetnie a pápa által kinevezett belgrádi misszióspüspök intézményét, ezt ugyanis nem ismerte el, hiszen ez a missziós püspökség a magyarországi, általa kinevezett püspökök egyházmegyéire terjedt ki. A bosnyák ferencesek is nagyon szerették volna, ha egykori provinciálisuk, a köztiszteletben álló Matteo Benlich lesz a boszniai püspök, vagy legalább az ottani adminisztrátor. Erre azonban nem került sor, a pápa nem ismerte el a császári kinevezést, és így Benlich élete végéig belgrádi püspök maradt. Mivel pápai megerősítés híján Benlich nem fogadta el a boszniai püspöki címet, 1669-ben I. Lipót császár és magyar király egy másik bosnyák ferences, Nicolö Ogramich di Piombo személyében újabb boszniai püspököt nevezett ki, akit két évvel később ezúttal a Szentszék is megerősített ebben a tisztében, és ezt egészen addig ellátta, míg 1701-ben diakóvári püspöki székhelyén meg nem gyilkolták. Ogramich boszniai püspökkel azután Benlichnek — mint erre itt közölt utolsó levelei számos részletettel szolgálnak — hamarosan újabb súlyos konfliktusai támadtak. Benlich azután, hogy kinevezték belgrádi püspöknek, továbbra is egyszerű szerzetesként élt a velikai kolostorban, amely a székhelye volt: Erre nemcsak a szerénységet kedvelő természete és a szegénységet előíró ferences fogadalom kötelezte, de az anyagi helyzete is, mert a török uralom alatt álló egyházmegyéje nem sokat jövedelmezett, ahogy ő maga többször megírta Rómába, leginkább csak plébániája, a Verőce megyei Dragotin bevételeire számíthatott, (a plébánia jövedelmét maga Matteo Benlich évi 50, ellenfele, Pietro Jurjevich, viszont nyilván némi túlzással 150 tallérra becsülte). Benlich, mint jelentéseiből kitűnik, jól tájékozódott hatalmas egyházmegyéjében, amelyet többször is bejárt. A szerémségi plébániák kormányzatával vikáriusokat (általános helynököket) bízott meg: 1651-ben, mindjárt azután, hogy átvette a püspöki hivatalát, a korábbi vikáriust és nemptii plébánost, Don Pietro Sabbatinit nevezte ki vikáriusává — azt a Sabbatinit, aki, mint itt közölt névtelen beadványából kitűnik, minden rosszat elmondott a bosnyák ferencesekről, és a püspöki székre igényt tartva, igyekezett megakadályozni Benlich kinevezését. Sabbatini 1654 elején meghalt, utána Antonio Bogdanovich misszionáriust, majd 1655-ben Pietro Jurjevich boszniai ferencest nevezte ki Benlich szerémi vikáriusává — a belgrádi püspök nyilván így akarta leszerelni Jurje-