Levéltári Közlemények, 69. (1998)

Levéltári Közlemények, 69. (1998) 1–2. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Tringli István: Jagelló-kori levelesítő jegyzék Zalából / 3–31. o.

20 Forrásközlések aligha uruk parancsára követték el tetüket. Ebben az esetben ugyanis Gersei ellen indítottak volna eljárást, most mégsem ez történt. Nem uruk parancsára, hanem bizonyára valami régi elintézetlen helyi ügy miatt támadtak a laki jobbágy házára, ölték meg őt és csonkították meg földesurát. Az összetett valóságot persze e szűkszavú bejegyzés mögött nem láthatjuk. Ha elég régi viszályról volt szó, a cselekmény akár Gersei Pető tudtával is történhetett, a nemes familiárisok részvétele mindenesetre arra utal, hogy nem egykori kocsmai verekedés folytatásáról volt szó, hanem talán két birtok ügyéről. Szándékosan használtam a birtok és nem a birtokos szót. Gersei Pető nem személyesen irányította az akciót, még tudnia sem kellett róla, arra ott voltak officiálisai. A birtokot ért sérelem a jobbágyokat ért sérelem volt, így az egykori birtokosok közti viszály „generalizálódott", és a birtokon élő jobbágyok közt önálló életre kelt. Ha mégis Gersei tudtával és parancsára követték el a jobbágyok tettüket, akkor azonban modern eljárással találkozhatunk. Ebben az esetben Gersei ellen hatalmaskodási per indult a kúriában, a végrehajtókat, a familiárisokat és a jobbágyokat pedig bűnözőkként próbálták elítélni. (Ne aggódjunk értük, sok bajuk úgysem eshetett.) Éppen ebben az időben jelenik meg a hasonló hatalmaskodások esetében kiállított oklevelekben az a formula, hogy a hatalmaskodásban részt vevő jobbágyokat is a bíróság elé kell állítani. A jegyzék kétségtelenül legelvetemültebb alakja a szécsszigeti várnagy, Bucsai Benedek. Távoli, de hatalmas urával a háta mögött nyugodtan terrorizálta a környéket, nem kímélt sem nemest, sem jobbágyot. Nehéz lenne eldönteni, hogy mikor erőszakoskodott a saját zsebére és mikor uráéra, bizonyára ő maga sem tudta volna megmondani. A kisnemeseket sanyargató várnagy, néha maga a báró a 15. század második felében bukkant fel a leve les ítő jegyzékekben. Az 1481. évi szlavóniai közgyűlés proscribáltjai között szép számmal találunk hasonló ügyeket. E jelenség mögött három jogi és társadalmi ok húzódik meg. Azok a szolgabírák és esküdtek, akik egy közgyűlésen az igazság és a régi jó jog letéteményeseként eldönötték, hogy ki a gonosztevő, többé nem a helybéli hatalmasok árnyékában húzódtak meg, hanem öntudatosan vallották magukat a megyei nemesség egyeteme képviselőjének. Ez a köznemesi „hatóság" nem félt a saját csoportérdekeinek érvényesítésétől, különösen akkor nem, ha maga mögött tudhatta a királyi hatalmat is, a közgyűlésen pedig ez történt. A bárókat és a köznemeseket mindig is egy világ választotta el egymástól. A 15. századi társadalmi megmerevedés azonban e szakadékot még mélyebbé tette. A két rend a mindennapokban részben lenézéssel, részben gyűlölettel tekintett egymásra. A megyéjében élő, pártelekes nemes — hacsak nem állt familiárisnak — egy helyben birtokos báróval személyesen csak ritkán találkozott. Annál többször hozta össze sorsa a bárói uradalom tiszttartóival és familiárisaival, akik hatalmuk biztos tudatában a szomszéd kisebb birtokos életét számos módon megkeseríthették. Tehették mindezt ráadásul úgy, hogy megbújtak egyrészt uruk hatalma mögött, másrészt a „régi jó jog" is védelmet biztosított számukra. Ők elvileg uruk biztatására és parancsára, jószága érdekében követték el tettüket. Amire uruk ügyében a kúriában ítéletet hirdettek, addigra a szomszédos nemes úgyis tanácsosnak látta a megegyezést. A familiárisok felelősségre vonása adominus feladata volt, ő azonban aligha járt el velük szigorúan, hiszen az ő érdekében tevékenykedtek, még ha túl buzgón is.