Levéltári Közlemények, 69. (1998)
Levéltári Közlemények, 69. (1998) 1–2. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Tringli István: Jagelló-kori levelesítő jegyzék Zalából / 3–31. o.
18 Forrásközlések A középkori jogfelfogás pontosan különbséget tudott tenni a gonosztevők és a hatalmaskodók között. Az önálló jogágként nem létező „büntetőjog" csak az előbbivel foglalkozott, a hatalmaskodások azonban a mai felfogás szerinti polgári jog körébe tartoztak. A magyar hatalmaskodás szó és latin megfelelője is (actus potentiarius) látszólag egy büntetendő cselekményt jelölt. A valóságban a középkorban aligha élhetett úgy egy hosszabb életű tekintélyesebb birtokos, hogy egyszer sem nyúlt volna a hatalmaskodás eszközéhez. Más kérdés, hogy ilyenkor ő arra hivatkozott, hogy jogos indokkal (exjusta causa) alkalmazott erőszakot, mégha ennek során akár emberhalál is esett. A bíróságok elsősorban nem a hatalmaskodás során elkövetett cselekményeket mérlegelték, hanem azt, hogy mi vezetett a konfliktushoz és hogy melyik fél használta jogosan az erőszakot. A pervesztesnek nyilvánított felet marasztalták csak el hatalmaskodásban. A gyakorlatban a hatalmaskodások túlnyomó többségében a felek fogott bírák útján kiegyeztek egymással. A 15. században több jelentős intézkedést tettek a hatalmaskodás felszámolására, elsősorban a perjog eszközeivel próbálták visszaszorítani. A főhatalom fokozatosan bejelentette igényét az erőszak alkalmazására, az alattvalókat eltiltotta tőle. Az állam ott kezdődik, ahol a hatalmaskodás megszűnik. Az ősi jogszokáson alapuló hatalmaskodást lassan eleve büntetendő cselekményként kezelték, kriminalizálták. A folyamat mégjó ideig eltartott, a mátyási éra és a Jagelló-kor azonban kitüntetett szerepet játszott a hatalmaskodások megszüntetésében és az állami erőszakmonopólium megteremtésében. A Jagelló-kori gyenge királyi hatalom, az 1541-ig tartó polgárháborús időszak, majd az azt követő zavaros hadiállapot azonban nem kedvezett az állam gyors kiépülésének. Úgy tűnik, azonban, hogy az államfejlődés 16.századi lelassulása nem magyar sajátosság. Ahol nem volt török uralom, ott is hasonló jelenségekkel találkozhatunk. A törvényhozói akarat és a szuverén hatalom lehetőségei még nem találkoztak egymással, a korai újkorban hiába tiltották meg elvileg mindenhol a hatalmaskodást, illetve annak helyi megfelelőjét, mégjó ideig találkozunk vele. Sőt, mintha e korszakban minden eddiginél több hatalmaskodási esettel találkoznánk. Ha valaki pl. egy családi levéltár Jagelló-kori forrásait tanulmányozza, könnyen juthat arra a következtetésre, hogy az eddigiekhez képest valóságos "ököljog" uralkodott az országban. A Német-Római Birodalomban hasonló tendencia figyelhető meg. A közelmúltban több történész is felfigyelt e statisztikai emelkedésre, csakhogy számos esetben rossz magyarázatott adtak rá. Vulgárkriminalisztikai okoskodással a legegyszerűbb megoldást választották: felújították a felvilágosodás és a romantika „rablólovag" elméletét és némi társadalomtörténeti bölcselkedéssel fűszerezték. Szerintük a növekedés mögött a helyét és egzisztenciáját vesztett nemesség kétségbeesett próbálkozása húzódik meg, hogy megrendült egzisztenciáját fenntartsa. 3 A valóságban nem a hatalmaskodási esetek nőttek ugrásszerűen, hanem a jogfelfogás változott meg. Ezután a legcsekélyebb mezei kihágásért is hatalmaskodási pert indított a kárvallott fél, a bíróságok pedig igyekeztek megfelelni a törvényhozók elvárásainak. Az állam elérte összes alattvalóját. Nem !3 WERNER RÖSENER: Zur Problematik des spätmittelalterlichen Raubrittertums. Festschrift für Berent Schwinekörper. Zu seinem siebzigsten Geburtstag. Hrsg.: HELMUT MAURER und HANS PATZE. Sigmaringen, 1982. Ennek nyomán hasonló megállapítások nagyobb összefoglalóban is megjelentek: ALOIS NIEDERSTÄTTER: Das Jahrhundert der Mitte. An der Wende vom Mittelater zur Neuzeit. Österreichsche Geschichte 1400-1522. Hrsg.: HERWIG WOLFRAM. Wien, 1996. 54.
