Levéltári Közlemények, 69. (1998)

Levéltári Közlemények, 69. (1998) 1–2. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Tringli István: Jagelló-kori levelesítő jegyzék Zalából / 3–31. o.

Tringli István: Jagelló-kori levelesítő jegyzék Zalából 13 hirdetésével pedig a sértett és rokonai eleve nyugtát kaptak arról, hogy mostantól, ha ráakadnak a levelesítettre, azt tehetnek vele, amit akarnak. Még az 1481. évi levelesítő jegyzékek is ezt az ősi eljárást őrizték meg szövegeikben. Ily módon, helyesebb, ha „bárkin", aki a levelesített bűnösöket elfogja, „a sértettek rokonai közül bárkit" értjük. A gyakorlatba egy 1423. évi oklevél enged bepillantást.

26 Ebben az esztendőben, júniusban Gömör és Torna megyék számára közgyűlést rendeztek, ahol a levelesítést annak rendje és módja szerint el is végezték. Hónapokkal később, szeptember utolsó napján a Borsod megyei sedrián előállt egy nemes, aki bemutatta a levelesítő jegyzéket, amiről azonban nem tudjuk, hogyan került hozzá. Két másik nemes ekkor azt kérte a sedriától, hogy az oklevelet részükre pátens formában írják át és adják ki, „hogy a mondott gonosztevőket, akiket az említett megyében meg tudnak találni, kiirthassák." Az oklevelet átirató borsodiak aligha voltak önkéntes „fejvadászok", akik a gömöri levelesítő jegyzékkel, mintegy körözőlevéllel a kezükben járták a megyét, hogy az abban szereplő személyeket összefogdossák. (A jegyzékek erre amúgy is alkalmatlanok voltak, személyleírást nem tartalmaztak, de összeállításuk célja sem ez volt.) Amikor kikérték a megyétől az oklevelet, valószínűleg már tudtak néhány Gömörböl Borsodba menekült levelesítettről, talán birtokukon már el is fogták őket. Az oklevél arra szolgált, hogy igazolják eljárásukat: a bűnösök elfogását és megbüntetésüket. 1512-re azonban nagyot fordult a világ. Az itt közölt oklevél értelmében az elítélteket csak a szolgabírák foghatták el, nekik volt joguk rajtuk az ítéletet végrehajtani. Az újkor hajnalán nemcsak úgy monopolizálták az erőszak alkalmazását, hogy megtiltották a hatalmaskodást, hanem szakítottak az eredetileg a magánbosszúból kinövő — így a hatalmaskodással egy tőről fakadó — bűnügyi eljárással is. Ezután nemcsak a bíráskodás volt kizárólag a szuverén hatalom, most már joggal mondhatjuk, az állam joga, hanem a végrehajtás is.

27 A proscribált bűnözők egyetemlegesen közismert gonosztevőkként (publici et manifesti malefactores) és bűnözőkként (nocivi homines) lettek elitévé. Az itt közölt jegyzék sok esetben személyenként is hozzátette pl. a tolvaj mellé, hogy közismert, azaz manifestus az elkövető. Akiknél ez hiányzik, ott nem az történt, hogy őket meg akarták különböztetni a többiektől, hanem egyszerűen elmaradt mellőlük a jelző, hiszen a jegyzék végén úgyis mindenki megkapta a közismert minősítést. Apublicus és a malefactor szavak egymás szinonimái, az és-sel való összekapcsolásuk a szokásos többtagúság tipikus példája. A más forrásokban gyakran szereplőpublicus jelzőt fordították már nyilvánosnak, sőt szoktak közbüntettekről is beszélni. Ez utóbbi kifejezés azonban helytelen, a közbűntett ugyanis ugyanazt jelenti, mint manapság a köztörvényes bűnöző, ezt a fogalmat pedig a középkor nem ismerte. Egy gonosztevő azért lett publicus vagy manifestus, mert bűnössége a közgyűlésen résztvevők számára köztudott volt. Az alispánok, a szolgabírák és az esküdtek nem a mai értelemben vett közvádlók voltak, hanem becsületes emberek, a fogott bírákra alkalma26 Gömör 1423. A bíráskodás és a végrehajtás kizárólagos joga csak egyetlen ponton csorbult: továbbra is fennmaradtak a szabadispánságok, más néven pallosjogú úriszékek. A szabadispánság eredete azonban nem a szokásjogban gyökerezett, hanem a királyi kiváltságban^ így semmi akadálya nem volt annak, hogy úgy értelmezzék, mint állami kegyből fakadó jogátruházást.