Levéltári Közlemények, 69. (1998)
Levéltári Közlemények, 69. (1998) 1–2. - FORRÁSKÖZLÉSEK - Tringli István: Jagelló-kori levelesítő jegyzék Zalából / 3–31. o.
12 Forrásközlések azt tegyenek vele, amit jónak látnak. Magánbosszúval nemcsak a hatalmaskodás során lehetett élni, hanem — ha korlátozottan is — a bűnügyek esetében is. A 14. században még bevett szokásnak számított az az eljárás, aminek legtipikusabb példáját egy 1340. évi szabolcsi esetből ismerjük. 25 Nagysemjéni János birtokán a mezőn négy vakot ki akart fosztani egy János nevű ember, Nagysemjéni azonban elfogta és a megyei törvényszék elé állította. Nagyobb ügyekben, úgymint tolvajlás, gyilkosság, latorság eseteiben ugyanis csak a megye ítélhetett. Nagysemjéni a bíróság előtt esküt tett arra, hogy az általa elfogott személy valóban elkövette (helyesebben megkísérelte) a rablást, ezután a megye nem sokat teketóriázott, a latort halálra ítélte. A „megye", vagy ahogy a történészek nevezni szokták, a „megye hatósága", azonban nem állt másból, mint az ispánból és a szolgabírákból. Ekkortájt egyetlen megyének sem volt poroszlója, nemhogy saját hóhérja, de nem is volt rá szüksége. Az ispánnak, aki nem kisebb ember volt, mint a néhai Debreceni Dózsa nádor fia, ugyan bizonyára szép számú familiárisa volt, azonban mégsem ők hajtották végre az ítéletet. Az elítéltet átadták a négy vaknak, akik felakasztották. A szűkszavú oklevél a részletekről nem tájékoztat, így aztán a fantáziánkra van bízva, hogy ez hogy történhetett. Ha a hurkot az ispán egyik famulusa is vetette az elítélt nyakába, á jogelvhez, hogy innentől a sértett dolga a kivégzés, mégis ragaszkodtak. Ha a vakok már csak egy padot rúgtak ki a halálraítélt lába alól, akkor is ők voltak az ítélet végrehajtói. Ugyanez az oklevél tájékoztat arról is, hogyan kell értelmeznünk azt, hogy „ezért senki ellen nem lehet pert indítani". Szabolcs megye oklevele ugyanis egy nyugta, mely arról biztosította Nagysemjéni Jánost, hogy minden úgy történt, ahogy itt leírták, azaz a rendes és törvényes eljárás szerint. Ha a kivégzett rokonai Nagysemjénit be akarták volna perelni, azért mert hozzátartozójukat bitóra küldte, akkor ő ezzel tisztázhatta volna magát. A nyugta még másra is jó lehetett. A hatalmaskodás ugyanis nem más, mint egy jogvita folytatása más eszközökkel. Ha a felakasztott János nemesember volt és apja vagy testvérei jogtalannak ítélték Nagysemjéni eljárását, akkor céljukat leggyorsabban úgy érhették el, hogy pl. a fiát elfogták és mindaddig nem engedték el, amíg az apa ki nem fizette a felakasztott János vérdíját. A megye nyugtájával a kezében Nagysemjéninek nem kellett attól tartania, hogy ez megeshet vele. Az ellen ugyan nem volt bebiztosítva, hogy a felbőszült rokonok elégtételt vesznek, ezt azonban csak jogtalanul tehették, nem hivatkozhattak arra, hogy jogosan alkalmaztak erőszakot, ezt minden bíróság elutasította volna, ráadásul hatalmaskodásért el is ítélték volna őket. A 14. században tehát ez volt egy bűnügy elintézésének a rendes útja. A rendkívüli a közgyűlésen történt. Közgyűlést — elvileg —azért rendeztek, mert a megyében a gonosztevők igen elszaporodtak. Az ellenük lefolytatott eljárás lényege a gyorsaság és a hatékonyság volt, nem egyenként tárgyalták pereiket, nem egyenként tettek esküt a panaszosok, hogy az általuk megnevezett személy tolvaj, rabló vagy hamis pénzverő, hanem ezt rábízták a megye tisztviselőire és jó hírű embereire, akiket esküdteknek választottak. Nem egyetlen vádlott nevét foglalták a jegyzékbe, hanem néha több tucatét. Az ítélet ki24 Hatalmaskodás! ügyekben, ha a felek három napon belül nem tudtak megegyezni, a bűnöst kiszolgáltatták a másik félnek, aki meg is ölhette. Régóta meglévő jogszokás volt, melyet jellemző módon azok a törvények említettek, amelyek a szokásjog egyes részeit erősítették meg, nem pedig új rendelkezést alkottak. 1351:9.; 1397:34. és 50.; 1486:55.; 1492:74. te. DRH 25 DL 51119.
