Levéltári Közlemények, 68. (1997)
Levéltári Közlemények, 68. (1997) 1–2. - TANULMÁNYOK - Szende Katalin: Családszerkezet és örökösödési szokások a késő középkori Pozsonyban és Sopronban / 77–98. o.
Szende Katalin: Családszerkezet és örökösödési szokások Pozsonyban és Sopronban 93 „akit a feleségem Isten akaratából nevel", 5 forintot hagyva rá. 7 Hasonló gyakorlattal találkozunk Sopronban is, itt az ágynemű és háztartási felszerelés mellett alkalmanként kisebb házat vagy szőlőskertet is adtak szolgálóiknak. Kivételes esetben a szolgáló főörökössé is előléphetett, amint azt Mert Reich özvegye, Barbara rendelte: mindenét szolgálójára, Katherinára hagyta, hálából hosszú és hűséges szolgálatáért. 71 Ritkábban fiúk is nevelkedhettek ily módon egyes családoknál: Caspar Behem egy fiúról emlékezett meg, akit gyermekeként (an khindt statt) nevelt fel. 72 Ezek a példák, melyeknek számát még tovább szaporíthatnánk, azt is mutatják, hogy a gazdag pozsonyi családok, más városok elitjeihez hasonlóan, a ^özösség egészének is szolgálatot tettek azzal, hogy létszámuknál nagyobb arányban neveltek fel és szocializáltak gyermekeket. Azok a szolgálók, akik csak egy bizonyos életszakaszban, általában késői gyermekéveikben dolgoztak idegen családoknál, a házasságra készültek fel azzal, hogy tapasztalatot, és legalább minimális hozományt gyűjtöttek ez idő alatt: egy ágyat a hozzá tartozó ágyneműkkel és vászonneműkkel. A kiházasítás forrásainkban használt „szakkifejezése", a „zupett undtisch ausrichten" is ennek a kezdő készletnek a biztosítására utal. Illő hozomány kiadása valószínűleg a szolgáló és a fogadó család közti megállapodásban is szerepelt, mert a végrendeletekben szinte törvényszerűen visszatér a hozomány adásának kötelezettsége, vagy az ahhoz tartozó ingóságok tételes felsorolása. Csak egy-egy példát említek: Wolfgang Vorster kereskedő felesége, Anna, így rendelkezett: „... továbbá meghagyom, hogy az én Wolfgangom [a férje] juttassa szolgálómat. Madelent ágyhoz és asztalhoz, amint az illik". Michel Wohner, aki szintén jómódú kereskedő volt, szolgálójának, Anndleinnek egy ágyat (matracot), egy nagypárnát, két lepedőt, egy takarót és két kispárnát juttatott. Ezeket a speciálisan nőkhöz kapcsolódó adományokat nem csak a családhoz tartozó lányok vagy szolgálók kaphatták: barátok, ismerősök leányai, vagy éppen csak általánosságban megnevezett, a végrendelet végrehajtói által kiválasztandó „szegény hajadonok" (arme Junckfraw) is részesülhettek belőlük. A gazdagabb családok tagjai számára ennek a gesztusnak inkább szimbolikus jelentősége volt, a vagyontalan leányok esetében azonban „szociális védőháló"-ként működött a hozomány jótékonysági alapon történő biztosítása. Az ilyen célra hagyományozott tárgyak listájának összeállításakor egy új, önálló háztartás megalapozásának szándéka vezette az örökhagyókat. Ezek nélkül a javak nélkül nem léphettek volna az élet teljességét jelentő házasságra. Példáink mindenben alátámasztják D. Herlihy véleményét, aki a hozomány adományozását a késő középkorban „a keresztény jótékonykodás legfontosabb kifejezési formájának" tartotta. 74 Ezzel szemben a kassai összeírás szerint a háztartásokat zömmel férfi munkaerő egészítette ki. Pozsonyban és Sopronban a szolgálólányok számának túlsúlya éppen a végrendeletek karitatív adományainak köszönhető. 70 Dorothe Langin: PT 160r, Stephan Stamphaer: PT 128v-129r. A „durch Gottes willen", ill. „pro Deo" kifejezés más városokban is előfordul nevelt gyermekekkel kapcsolatban, pl. a bécsújhelyi végrendeletekben (STAUB F.: i. m. 512-513.) vagy az eperjesi Registrum inquilinorum-okban, egyes háztartásfők neve mellett felsorolt lányoknál, ritkábban fiúknál, I. pl. MOL DF 228 666, 228 743, 228 761 stb. 71 HÁZI J.: i. m. 11/1.298.; HÁZI J.: i. m. 11/1. 80; H/1. 107; további példák: Uo. H/1. 63., H/1. 113., H/1. 148., H/1. 206., H/l. 286 stb. 72 PT413r-414r. 73 PT 128v-129r, ill. 154v. Az ágyneműk továbbörökítéséröl 1. SZENDE 1990. 82-83. 74 HERLIHY, D.: i. m. 142.