Levéltári Közlemények, 68. (1997)

Levéltári Közlemények, 68. (1997) 1–2. - IN MEMORIAM - Gyáni Gábor: Vörös Károly (1926–1996) / 294–297. o.

In memóriám 295 fennmaradó kétharmad részt múzeumban, illetve zömmel az MTA Történettudományi Intézetében dolgozva teljes egészében a történeti kutatómunkának szentelhette. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, aki még a Horthy-kori nagy történészek tanítványa lehetett a budapesti egyetemen: 1944^18 között, amikor Vörös a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarának a hallgatója, még tanított Domanovszky Sándor, Hajnal István, Szentpétery Imre vagy Huszti professzor, akiket tanáraként tartott számon. Tőlük alapos felkészítést kapott az 1949-ben történelem-latin tanár szakos diplomát szerző fiatalember, olyat, amelynek eredményeként azon nyomban, 1948 decemberében beléphetett díjtalan gyakornokként a Magyar Országos Levéltár állományába. Rövid ittlét után, két év múlva átkerült a Levéltárak Országos Központjába, melynek 1957 nyaráig maradt a munkatársa. A már ekkoriban is kutató és publikáló Vöröst nem hívták sem az egyetemre, sem az akadémiai kutatóintézetbe, és ebben nem kifejezetten előnyös származása (édesapja a 30-as évek végéig belügyminisztériumi tisztviselő) és Vörös látszólag apolitikus beállítottsága, a pártos történetírástól való teljes idegenkedése egyaránt szerepet játszhatott. így azután, amikor a Levéltári Igazgatóságot kis létszámú minisztériumi osztállyá szervezték át a Kádár-rendszer kezdetén, Vörös az egyetemi katedra és az akadémiai kutatói állás helyett újból a Magyar Országos Levéltárban kötött ki, és ott is maradt egészen 1963-ig, a Budapest Történeti Múzeumba történt távozásáig. Jóllehet később, 1964től másodállás erejéig, 1968 novemberében pedig röpke két évre teljes állásban újból visszatért a levéltári életbe, midőn minisztériumi főelőadóként lett a Levéltári Igazgatóság munkatársa, ám ez a kitérő már nem befolyásolta abban, hogy végérvényesen történészi pályára lépjen. Vörös Károly életéből tizenhat év jutott a levéltárakra. Aminek nem csekély a súlya, először is, mert ezekben az években alapozta meg későbbi történész teljesítményét. A rendkívül széles levéltári forrásismeret tette utóbb lehetővé Vörös számára, hogy sikerrel megfeleljen annak a sok felkérésnek, melyet a Budapest története, valamint a 18. és 19. századi magyar történeti szintéziskötetek munkálatai hoztak meg számára.. Ám legalább ilyen jelentősége volt a hazai levéltárügy szempontjából is annak, hogy Vörös Károly évtizedekig dolgozott a szakmai irányításban. Az ország levéltárait járva szerzett nagy áttekintést arról, hogy mit őriznek archívumaink, és ezek alapján dolgozta ki elképzeléseit a levéltári anyagok nyilvántartásáról. Ez azután a levéltári fondjegyzékek formájában vált valósággá a későbbi évtizedekben. Az iratanyag helyes kategorizálását, fondok és állagok szerinti rendszerezését megkönnyítendő készítette el az 1956-ban belső kiadványként, csupán 400 példányban publikált, módfelett primitív nyomdai eljárással készült A polgári kori magyar törvényhatósági közigazgatás című szervtörténetet, amelynél jobbat máig sem írt senki a témában. S amelynek, netán javított újrakiadása ma sem lenne egészen haszontalan. A nagyjából 50 levéltári módszertani tárgyú írás, amely kikerült Vörös keze alól, továbbá, hogy nyolc éven át, 1960-ig volt a. Levéltári Híradó felelős szerkesztője és később is rendszeresen tagja a Levéltári Közlemények szerkesztőségének, majd szerkesztőbizottságának (1955-1979), mind jól mutatja, hogy milyen súllyal volt jelen a levéltári életben az utóbb már inkább brilliáns történészként ismert Vörös Károly. Különösen feltűnő az a szerep, melyet a külföldi levéltári tapasztalatok megismertetése terén játszott. A Levéltári Híradó, majd a Levéltári Szemle hasábjain rendszeresen találkozhattak kollegái az ilyen tapasztalukról beszámoló írásaival.