Levéltári Közlemények, 68. (1997)

Levéltári Közlemények, 68. (1997) 1–2. - IN MEMORIAM - Gyáni Gábor: Vörös Károly (1926–1996) / 294–297. o.

296 ín memóriám Nem sokkal azelőtt, hogy végérvényesen búcsút mondott a levéltárügynek, a 60-as évek végén még részt vállalt a nagyjából két évtizedig érvényben volt 1969. évi 27. tvr. megalkotásában, valamint a Levéltári Ügyviteli Szabályzat kidolgozásában. Ám ezt követően hamarosan új irányt vett Vörös életpályája. Már 1963-ban azért váltott munkahelyet és lett a BTM munkatársa, mert felkérték a Budapest 1848-1918 közötti történetét feldolgozó kötet munkatársának. S amikor 1970ben átkerült az MTA Történettudományi Intézet kötelékébe, már javában dolgozott a majd 1978-ban napvilágot látott Budapest története IV. kötetén, élete talán főművén. A terjedelemre is tekintélyes könyv, melynek egy fejezet kivételével Vörös az egyedüli szerzője, azt a kivételes esetet példázza, hogy még napjainkban sem elképzelhetetlen, bár gyakorinak sem mondható, hogy szintézis írására egyetlen szerző vállalkozzék. Mai agyonspecializált szakmai világunkban Vörös azért vállalhatta el a feladatot, mert szorgalma, páratlanul jó emlékezőképessége és nem utolsósorban kivételes történetírói tehetsége birtokában minden reménye megvolt rá, hogy képes lesz annak megfelelni. A Budapest története opusz mellett (ennek alapján kapott akadémiai doktori fokozatot 1979-ben) vagy talán azt megelőzve Vörös Károly mint virilis-kutató írta be nevét a historiográfia aranykönyvébe. A valamikori levéltáros tapasztalatát kamatoztatta, midőn felfedezte magának és a szélesebb történész szakmának a legnagyobb adózókról készült listákat, mint elsőrangú társadalomtörténeti forrást. Az ezek alapján a budapesti legnagyobb adófizetőkről írt, először a Tanulmányok Budapest Múltjából egymást követő köteteiben folytatásonként, utóbb az Akadémiai Kiadó gondozásában 1979-ben könyvként is megjelent tanulmányában (mellyel 1972-ben megszerezte a kandidátusi fokozatot) az elsők között avatta szalonképessé nálunk a nagypolgárság történetét mint témát. S tette ezt úgy, hogy megtalálta a témához legjobban illő forrást, a virilis jegyzéket. E kutatásai óriási hatást gyakoroltak főként a fiatalabb történésznemzedék tagjaira, és máig nem szakadt meg a városi és megyei virilis vizsgálatok Vörös nyomdokain járó lendülete. Budapestre irányuló kutatásait hamarosan felváltották a tízkötetes magyar történet 1711 és 1890 közötti IV., V. és VI. köteteiben az egyes fejezetek megírására szóló felkérések sorozata. Ennek nyomán Vörös mintegy 40 ív terjedelemben tette le a névjegyét a szintézis egyes köteteiben. Vörös Károlytól nem állt távol a tudomány-népszerűsítés sem. Túl azon, hogy a Magyar Történelmi Társulat keretében és más módon szintúgy rendszeresen kivette a részét a tudomány eredményeinek széles körben történő terjesztéséből, írásban is művelte a tudományos ismeretterjesztést. Kitűnő példája ennek az olvasmányként élvezetes, ugyanakkor szakszerű Egy világváros születése című könyve, amely 1973-ban jelent meg. De módja nyílt e tevékenységre a História című képes folyóirat szerkesztőjeként és gyakori szerzőjeként is. Viszonylag későn, a 80-as években jutott állandó katedrához, amikor az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszéke meghívta oktatójának. Jóllehet, Vörös Károly vérbeli kommunikátor volt, aki személyes vonzerejét is sokszor éppen verbális alkatának köszönhette, mint történész, akinek a társadalom- és a kultúrtörténet volt igazi szakterülete, nehezen felbecsülhető hatást gyakorolt kortársaira és a később induló történésznemzedékek tagjaira egyaránt. Társadalomtörténeti kezdeményezései mellett, melyről esett már szó. a kultúrtörténész Vörös kapcsán a tömegkultúra kutatásának a felvetését kell kiemelni. A társadalomés a kultúrtörténész találkozási pontja pedig a kispolgárság, amelyről több emlékezetes