Levéltári Közlemények, 67. (1996)

Levéltári Közlemények, 67. (1996) 1–2. - Lakos János: A 240 éves Magyar Országos Levéltár / 5–8. o.

A 240 éves Magyar Országos Levéltár 7 A Magyar Országos Levéltár 1945 után keletkezett iratokat őrző osztálya 1970. június l-jével Új Magyar Központi Levéltár néven önálló intézménnyé alakult. Ezzel az Országos Levéltár lezárt, történeti levéltárrá vált. Az Új Magyar Központi Levéltár feladata lett az iratképző szervek levéltári felügyelete és 1945 utáni irataik átvétele. Az új intézmény fejlődését jól érzékelteti, hogy iratállományának mennyisége az 1970. évi 5775 fm-ről 1991 végére 20 693 fm-re, míg munkatársainak száma 27-ről 100 főre emelkedett. Az Országos Levéltár ebben az időszakban — többek között — másolatban összegyűjtötte a külföldön őrzött magyar vonatkozású középkori okleveleket, és megindította az így teljessé vált középkori gyűjteményének számítógépes feldolgozását. Mindkét intézményben jelentősen növekedett a kutatóforgalom, és töretlen volt a levéltári anyag használatát segítő kiadványok publikálása. Az 1990-es rendszerváltozást követően a két intézményt 1992. július l-jén Magyar Országos Levéltár néven egyesítették. Két évtizedes különélés után így ismét egy nemzeti levéltára van hazánknak. 1992-ben átvettük a volt MDP és MSZMP levéltári anyagait. „Normális" feladataink mellett az utóbbi években további rendkívüli teendőkkel kell megbirkóznunk: a csődtörvény alapján felszámolt gazdálkodó szervek iratainak átvételével, a kárpótlási törvények következtében jelentkező hatalmas adatszolgáltatási igénnyel, és legújabban a titkos iratok felülvizsgálatának munkatömegével. Korszakos jelentőségű eredményről is számot adhatok: raktározási gondjaink megszüntetése elérhető közelségbe került azáltal, hogy 1994. június elején megkezdődhetett a levéltár új, 50 000 fm irat befogadására alkalmas modern épületének építése. Ma összesen 65 000 fm levéltári anyagot őrzünk, munkatársaink száma — a tavalyi kényszerű, 12 fős létszámcsökkentés után — 267. Végigtekintve a levéltár történetén, a tanulságok levonása előtt, szeretném felhívni a figyelmet a következőkre. A 240 év alatt két alkalommal az intézmény megszüntetése is napirendre került. Először II. József, a kalapos király kívánta likvidálni az Archívum Regnit a rendiség ellen indított harca keretében. Az iratanyag szétosztására vonatkozó utasítást azonban a levéltár vezetője, Rudnyák András országos levéltárnok nem hajtotta végre. Több mint másfél évszázaddal később, Rákosi Mátyás rendszerében hasonló kísérlet történt. 1954-ben a racionalizáció keretében magas helyen, a Minisztertanács Titkárságán, a kulturális osztály vezetője a levéltárak tanácsi irányítás alá helyezésére vonatkozó javaslatában az Országos Levéltár fővárosi tanács alá helyezését vagy megszüntetését kezdeményezte. Ezt az őrültnek is nevezhető tervet szerencsére szabotálni sem kellett, hiszen nem jutott a megvalósulás stádiumába. Az Országos Levéltárban számos kiemelkedő levéltáros és történész tevékenykedett az idők folyamán. Ezúttal nem közülük, hanem a levéltárfenntartó miniszterek közül szabadjon kiemelnem egy olyan személyiséget, akinek valóban sokat köszönhetünk. Klebelsberg Kunoról van szó, aki az 1920-as években határozott fellépéssel érte el, hogy az intézmény végre be is költözhessen régóta kész, de más hivatalok által használt új palotájába. A „Gróf érdeme az is, hogy az ország akkori súlyos gazdasági helyzetében is keresztül tudta vinni a levéltárépület méltó belső díszítésére vonatkozó elképzeléseket, továbbá, hogy biztosította a Levéltári Közlemények című folyóirat megjelentetését. A 240 év alapvető tanulsága kettős. Egyrészt világosan kitűnik, hogy az intézmény a változó körülményekhez igazodva mindenkor a levéltári hivatás alapján állt, és nem engedett teret a talán látványos, ideig-óráig kedvező, de végső soron a szakmai érdekeket háttérbe szorító csábító lehetőségeknek. Másrészt mindenkor szívós harcot kellett folytatni a levéltári érdekek érvényesítéséért. Már-már kilátástalan helyzet, az intézmény csaknem működésképtelenné válása, vagy egyenesen bekövetkezett katasztrófa kellett ahhoz, hogy az ország felbecsülhetetlen értékű forrásanyaga megkaphassa legalább a minimális szintű