Levéltári Közlemények, 67. (1996)

Levéltári Közlemények, 67. (1996) 1–2. - Buzási János: A levéltári állományvédelem időszerű kérdései / 27–31. o.

A levéltári állományvédelem időszerű kérdései 29 állandó 16—18 °C hőmérséklet, a levegő 50% körüli relatív páratartaloma és a fény elleni védelem. Ezzel szemben áll majdnem minden levéltárban az égető férőhely-hiány, amely sokszor kényszerít ki az említett paramétereknek nem megfelelő szükségmegoldásokat, majd a szükségmegoldás végleges állapottá válik. Sajnos, a Magyar Országos Levéltárnak is van e téren terhes öröksége, azok a raktárak, amelyek csak jelentős beruházással, igen magas energiaköltségek mellett volnának levéltári anyag raktározására alkalmassá tehetők. Itt megemlítem, hogy a most épülő óbudai levéltárépületünk tervezésénél éppen az alacsonyabb klimatizálási üzemköltségek miatt döntöttünk úgy, hogy a raktárak a föld alá kerüljenek. A klimatizálás tekintetében így is kompromisszumra kényszerültünk, amennyiben a klímaberendezés pormentes levegőt biztosít ugyan, de gázszűrésre nem alkalmas. Kívánom, hogy a jövőben egyetlen levéltár se legyen kénytelen ennél súlyosabb engedményt tenni. Ami a tárolás módját illeti, a legnagyobb problémát a csomókban tárolt iratanyag jelenti. Ez a tárolási mód főleg az 1945 előtti iratokra jellemző. Nem szorul külön bizonyításra, hogy ez a tárolási mód veszélyforrást jelent az iratok fizikai épségére nézve. A családi levéltárakra általánosan jellemző például, hogy a rendszerből következőleg különböző formátumú iratok, apró cédlák, kisebb-nagyobb könyvek kerültek egy csomóba, amit aztán tisztességesen össze sem lehet kötni, az folyton szétcsúszik, az anyag meg gyűrődik, szakadozik. Az is tudvalevő, hogy a csomóba szorítás mit művel a pecsétekkel. Tömegesen fordul elő, hogy egy csomón belül a kisebb egységeket vékony spárga tartja össze. Vég nélkül lehetne még sorolni az érveket a csomózott tárolás ellen. Nem véletlen, hogy a kamarai archívum legféltettebb gyűjteményeit vagy az egész diplomatikai levéltárat már régen dobozokba rakták. Egy szó mint száz, az iratanyag csomózott tárolását belátható időn belül meg kell szüntetni, és alkalmasabb tárolási móddal kell felváltani. Ha meggondoljuk, hogy sokezer folyóméter anyagról van szó, akkor ez óriási munka lesz, és nem csekély pénzbe fog kerülni. Ilyen munkák már egy ideje napirenden vannak, s rendelkezünk kellő mennyiségű saját tapasztalattal. De itt többről van szó, mint egyszerű átdobozolásról. Azt kell célul kitűzni, hogy minden dokumentum, amelynek őrizete reánk van bízva, a fizikai tulajdonságainak legjobban megfelelő tárolásban részesüljön. Ez pedig nagyon gondos tervezést és szervezést igényel. Egy régi levéltári szólásmondás szerint a levéltári anyag legnagyobb ellensége a kutató. Hozzátenném: meg a levéltáros. A szólásmondásnak az az igazságtartalma, hogy az irat annál jobban rongálódik, minél többször veszik kézbe. Minthogy azonban az iratot nem azért vettük át, hogy itt eltemessük, a kézbevétel elkerülhetetlen. Ha pedig ez így van, akkor a kutató, a levéltáros, a levéltári kezelő és mindenki más is jó, ha tudja, hogy nem akármilyen darab papírt vesz a kezébe, hanem történelmi örökségünk egy darabját, amely mindannyiunk és utódaink közös kincse, és aszerint bánik vele. Egyszerű dolog ez, nem nehéz felfogni. Ugyanakkor a levéltárnak elsőrendű kötelessége megteremteni a kíméletes bánásmód technikai feltételeit. Sajnos, éppen a legértékesebb iraegyütteseink vannak leginkább kitéve a használatból adódó rongálódásnak, de nem az a megoldás, hogy ezeket aztán elzárjuk a kutatás elől. A levéltári anyag kímélésére többféle lehetőség van, amelyek közül a kíméletes kezelés kétséget kizáróan legolcsóbb, amellett az egyik leghatékonyabb eszköze a megelőző állományvédelemnek. Köztudomású, hogy a Magyar Országos Levéltár évtizedek óta tervszerűen végzi az őrizetében levő iratanyag biztonsági mikrofilmezését, ami önmagában is a megelőző állományvédelmet szolgálja. Emellett minden negatív fillmről készül legalább egy pozitív másolat is, kizárólag abból a célból, hogy a kutatók az eredeti levéltári anyag helyett ezt használják. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a más hazai és külföldi levéltári anyagról készült sokmillió felvételnyi negatívnak is megvan a kutatási célokat szolgáló pozitív másolata, akkor dicsekvés nélkül mondhatjuk, hogy a Magyar Országos Levéltár teljesítménye elisme-