Levéltári Közlemények, 67. (1996)

Levéltári Közlemények, 67. (1996) 1–2. - Borsa Iván: A Magyar Országos Levéltár és a Zsigmondkori oklevéltár / 9–20. o.

18 Borsa Iván A teljesség kedvéért azt is meg kell említeni, hogy az újonnan készült kivonatok esetében már nem volt szempont a nagy ítéletlevelek erős lerövdítése — értve alatta perfázisok elhagyását — amitől Hajnik Imre joggal féltette a jogtörténészek érdekeit. Miután az Országos Levéltár Diplomatikai Levéltárának és Diplomatikai Fényképgyűjteményének — az elérhető teljes levéltári forrásanyagnak — fent leírt átvizsgálása megtörtént, az újonnan kiválasztott oklevelek kivonata és azok kollacionálása is elkészült, a kézirat egy példánya szoros időrendben — az egyazon napon keletkeztek az előző kötetekben kialakított sorrendben — készen állt, megkezdődhetett a szakmai szerkesztő munka. A kézirat tüzetes átolvasása során több feladatot kellett megoldani, egyszersmind néhány új megoldás alkalmazása látszott célszerűnek. A legtöbb figyelmet a többes példányok kiszűrése jelentette. Ugyanarról az oklevélszövegről ugyanis több kivonat/regeszta készült olyan esetben, — Ha a két példányban kiállított eredeti oklevél egyik példánya az egyik levéltári fondban, a másik pedig egy másik fondban maradt fenn; — ha az eredeti oklevél és annak középkori — teljes szövegű vagy tartalmi — átírása ugyancsak távol egymástól maradt ránk; — ha téves keletfeloldás vagy más tévedés miatt ugyanarról a szövegről két — esetleg több — kivonat készült; — ha kiderült, hogy a kivonat felesleges, mert az oklevél szövege vagy megfelelő kivonata már megjelent nyomtatásban (ez leginkább új publikációk esetében fordult elő); — ha a munka irányítója — nem tudván mindig áttekinteni a már elkészült kivonatokat/regesztákat — ismét kijelölte az oklevelet kivonat készítése végett. Ilyen eetekben mindenekelőtt arról kellett meggyőződni, hogy valóban ugyanarról az eredeti oklevélszövegről készültek-e? Ha igen, több kivonat esetében ki kellett választani a legjobb kivonatszöveget akár úgy, hogy a két kivonat legjobb részeinek felhasználásával készült el a végleges szöveg. Ha az derült ki, hogy a két eredeti oklevél — esetleg eredeti és átirat — között érdemi eltérés van, úgy ezeket külön kellett választani (külön oklevélként kezelni), vagy az egyik kivonat végén levő oklevélleírásban megfelelően megemlíteni, ahogy ez az eddigiekben is történt. Ezt a munkát nemigen lehet elvégezni az egyes példányok eredetijének vagy fényképének kézbevétele nélkül. Az egy szövegről — esetleg egy-két évtized eltéréssel — különböző személyek által készített, s esetleg két különböző személy által kollacionált szöveg egybevetése során észlelt eltérések is elkerülhetetlenné tették az eredeti szöveg megtekintését a helyes adat megerősítése érdekében. A tüzetes és ismételt elolvasások során viszonylag gyakran merült fel a gyanú, hogy helyes-e a kivonat fogalmazása, vagy a másolt névalak, avagy a szokatlan, váratlan magyar kifejezés mögött milyen idegen nyelvű szó rejlik stb., stb. E gyanúkat eloszlatandó ismét ki kellett kérni a megfelelő oklevélfényképet. Ilyen gyanú az egyes kötetek név- és tárgymutatóinak készítése, sőt a nyomdai korrektúrák során is gyakran felmerült, s újabb és újabb, kisebb-nagy feladatot jelentett. Visszatérve beszámolóm gondolatmenetének ahhoz a pontjához, hogy elsődleges feladatnak azt tekintettük, hogy az első négy év (1411—1414) anyagát kell munkába venni, s miután közben a leírtak szerint elkészültünk ezzel a feladattal, valamint megtörtént az első két év egységeinek sorszámmal való ellátása és a kézirat teljességének szavatolása érdekében a lapok leszámozása és laponként a lapon levő sorok száma is ismertté vált, meg lehetett állapítani, hogy az elsőkét év kéziratának terjedelme a várható név- és tárgymutatóval együtt hozzávetőlegesen azonos az előző három kötetével. Ugyanerre az eredményre jutottunk az 1413—1414. évi kéziratok számbavétele után is. Elérkezett az ideje annak, hogy feladjuk az öt évtized-öt kötet — az évtized végén név- és tárgymutatóval — koncepciót. Ezt