Levéltári Közlemények, 67. (1996)

Levéltári Közlemények, 67. (1996) 1–2. - IRODALOM - Solymosi László: Zsigmondkori oklevéltár. III. (1411–1412), IV. (1413–1414). Mályusz Elemér kéziratát kiegészítette és szerkesztette: Borsa Iván. Bp., 1993–1994. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok, 22., 25.) / 161–164. o.

Irodalom 163 sát. A hitbér és a jegyajándék kiadásáról szóló oklevelek mindegyikét felvette a kiadványba, s nem mellőzte az egyszerű oklevélátírásokat és -megerősítéseket sem, amennyiben az átírást vagy megerősítést kérő személy végzettsége vagy rangja, esetleg más különleges szempont ezt indokolta. A bővítés mértéke igen jelentős volt. A teljes anyag mintegy harmadrésze a bővítésnek köszönheti közzétételét. Az erdeti anyagot, sőt annak kétféle rétegét a regeszták után zárójelben közölt sziglák (F. =Fejérpataky László, M.=Mályusz Elemér) jól megkülönböztetik és elkülönítik az újonnan felvett anyagtól. Az oklevelek kivonatolása során alkalmazott adatszelektálási szempontok is előnyösen megváltoztak. Az első két kötet nem közölte a királyi és a hiteleshelyi privilégiumok méltóságsorát, a hiteleshelyi bizonyságok, továbbá a királyi (nádori, vajdai, báni) emberek nevét, kivéve a királyi kúriából kiküldöttekét, az ügyvédekét pedig csak akkor, ha jobbágyok vagy polgárok voltak. A III. kötet munkálatainál menet közben annyi újítás történt, hogy a privilégiális okleveleknél utaltak a méltóságsorra, megadták az ügyben eljáró királyi ember, illetve az ügyvéd nevét. Ezeket az újításokat azonban a kézirat egészére — visszamenőlegesen — már nem lehetett érvényesíteni. Ezért ebben a vonatkozásban — amint a III. kötet előszavából is kiderül — nem egységesek a regeszták. Hasonlóképpen a jobbágynevek körében és a határleírásokban korábban alkalmazott rövidítések és összevonások sem történtek meg maradéktalanul. (Hadd tegyük hozzá: szerencsére.) Nyilvánvalóan ezek a következetlenségek és hiányok voltak a legkevésbé el viselhetők Borsa Iván számára, hiszen forráspublikációi alapján senki előtt sem lehet kétséges, hogy a teljes — az oklevél valamennyi nevét és fontos adatát tartalmazó — regeszta híve és készítésének mestere. Ebben az esetben nem tehetett mást, meg kellett alkudnia az öröklött körülményekkel. A gondos szerkesztés során legfeljebb néhány új megoldás alkalmazására vállalkozhatott. Ezek közül rendkívül hasznos a latin szövegekben előforduló vulgáris közszavak dőlt betűvel történt kiemelése, továbbá a fogalmi pontosítás, valamint az oklevelek jelzetének közlésében a DL- vagy DF- szám feltüntetése. A későbbiekben — mondjuk 1421-től kezdődően, ahol a munkálatok még nem haladtak annyira előre — érdemes lenne megfontolni a teljes regeszták közlését. Hasonlóképpen az eltérő minőségű-mélységű regesztázási gyakorlatot is egységesíteni lehetne: a már kiadott oklevelekből készült kivonatok jelenlegi formájukban alig mondanak valamit, helynevek hiányoznak belőlük, róluk így a mutató sem tájékoztathat, sőt inkább félretájékoztat. Például a Pozsega megyei gradistyai uradalom huszonegy tartozékának a neve (IV. 1012. sz.) csak az eredeti közlésből állapítható meg. De a két elemből álló latin helynevek közlésmódját, a jelzős szerkezetek írásmódját már előbb is lehetne egységesíteni: pl. de valle Vesprimiensi (III. 2151), Vallis Vespremyensis (III. 2963), de Valleuesprimiensi (IV. 1775), vallis Vesprimiensis (IV. 2172), Nova Civitas (III. 294, 2804), Nova civitas (IV. 826), de Novocastro (IV. 2178), de Valle Auxilii (IV. 1108), de Riuulodominarwn (IV 2718). A rendkívül gazdag anyagból ehelyütt csak néhány dologra utalhatunk. A négy év anyaga mindössze egyetlen urbáriumot tartalmaz, Sajókazáét 1412-ből (III. 3153). A IV. kötet mutatója (ellentétben a III. kötetével) a hiteleshely címszó alatt felsorolja az ilyen tevékenységet folytató egyházi intézményeket. Eszerint (az összesítésből kifelejtett váradi egyházzal együtt) 38 hiteleshely működött Magyarországon: 23 káptalan, 8 bencés, 6 premontrei és egy keresztes konvent látott el ekkortájt sajátos oklevéladó tevékenységet. Végül felhívjuk a figyelmet három összetartozó oklevélre (IV. 1154, 1219, 1357). Branda de Castiglione bíboros pápai legátus, a veszprémi egyház kormányzója, az információszerzés sajátos formáját választotta, amikor a veszprémi székesegyház prépostjának jövedelme vita tárgya lett. Körlevelet írt tíz magyarországi székeskáptalanhoz, melyben arra kérte őket, hogy pecséttel lezárt levélben válaszoljanak nagyprépostjuk jövedelmét firtató kérdéseire. Az 1413. október 4-i körlevélre adott válaszokból mindössze kettő maradt fenn. A körlevelet és a győri káptalan (december 4-i) levelének fogalmazványát a győri káptalan magánle-