Levéltári Közlemények, 66. (1995)

Levéltári Közlemények, 66. (1995) 1–2. - SASHEGYI OSZKÁR EMLÉKÉRE - Varga János: Szavakba kövült történelem / 183–196. o.

Szavakba kövült történelem 193 A zene, mint a gyönyörködtetés eszköze, a vallási hitvilágban a túlvilág másik része: a mennyország számára van fenntartva, ahol az angyalok, de az üdvözültek is, énekkel és hangszeres zenékkel dicsőítik az Istent. Miképpen tanulhatja hát meg valaki a pokolban a dudának — e speciális zenei eszköznek — a fújását, ha egyszer a pokol és a muzsikálás összeegyeztethetetelen, tartalmuk miatt egymást kizáró fogalmak? De hiszen — mondhatja bárki — gyönyörű költeményében: A vén cigányban Vörösmarty is a poklok zenéjéről beszél! Csakhogy a zene szót itt a költő a zene-bona, a hangzavar, nem pedig a muzsika jelentésében használja. Mi hát a helyzet a pokol szó körül? A megoldáshoz a történeti források adják az első fogódzkodót. A XVI. századi, de még inkább a XVII. századi összeírásokban egy-egy, az adott helységből eltávozott személy neve után elég gyakran első pillantásra különösnek látszó megjegyzés vagy megjegyzések olvashatók. Egyesekben lakonikus rövidséggel csak ennyi áll: „pokolra ment", vagy: ,,pokolba ment", vagy: ,,elment pokolra". E kifejezések vagy meghatározások önmagukban úgy is felfoghatók, hogy az összeírok — mégpedig a helybéli lakosság bemondása alapján, egyszersmind az ő véleményének adva hangot — azt óhajtották érzékeltetni, hogy olyan személyről van szó, akit a szóban forgó közösség nemkívánatos elemnek tekintett, és akinek távozása a helyben maradottaknak megkönnyebbülést okozott, azaz mintha azt mondták volna rá: végre elment a fenébe! Három körülmény azonban kérdésessé teszi, hogy az idézett megjegyzések esetében is csupán a fentiekről van szó. Először is gyanús e megjegyzések gyakorisága. Másodszor: a magyar nyelvterület szinte minden részén találkozhatunk velük. Végül: a különféle időszakokban a dolog természete szerint más és más, az esetek többségében nem helyi, hanem idegen személyek végezték az összeírást, a vizsgált kifejezést mégis egyaránt alkalmazták. De nincs is szükség feltételezésekre. Mert más összeírásokban a „pokolra ment" megjegyzés nem egymagában áll ugyanazon személy neve után, hanem ilyen meghatározások kíséretében és mellett: ,,duhajságra ment", „csavarogni ment", vagy éppenséggel: „tivornyára ment". Mindebből pedig arra a következtetésre lehet jutni, hogy a „pokolra ment" tulajdonképpen az idézett kifejezések szinonimája, és valamiféle kapcsolatban van — hiszen a tivornya eredeti jelentése korcsma, másodlagosan pedig korcsmázás — az italozással, vagyis az megy pokolra, aki csavargó, duhajkodó, dévajkodó, tivornyázó, mulatozó életmódra adja a fejét, hiszen a csavargás rendszerint italozással jár együtt! Honnét eredhet vajon a pokol és a mulatozás jelentésbeli kapcsolata és összefüggése? A pokol szó elsődleges és valódi értelméből aligha. Mai nyelvünk viszont a pokol szót csak a már tárgyalt jelentésében ismeri. Felmerülhet az a hipotézis, hogy a vizsgált kifejezés pokol szavában valamely, időközben kihalt vagy feledésbe merült másik szavunkkal van dolgunk. És a gyanú igazolódik is. Nem ugyan a magyar, hanem a német nyelvben található egy — ma már német nyelvterületen is viszonylag ritkán használt — szó, a das Pokal. Elsődleges jelentése: serleg, kehely, billikom, kupa. Átvitt értelemben viszont olyan alkalmat, összejövetelt, rendezvényt takar, amely étkezéssel, de főleg ivászattal, általában lakmározással van összekötve. Ez a szó két vonatkozásban is nyomot hagyott nyelvünkben. Egyrészt belőle származnak a főként Erdélyben honos bokály és a Nyugat-Dunántúlon használatos bokálla szavaink. Napjainkban mindkettő olyan kisebb méretű, egyfülű, mázas, díszes, karcsú agyagkancsó neve, amelyben főleg bort és szeszesitalt tárolnak, illetőleg szolgálnak fel; régen viszont mindkettő nemesfémből készült, ékes serleg jelölésére szolgált. Másrészt a Pokal szóra vezethető vissza a jelenleg tárgyalt értelmű „pokolra megy" kifejezés eredete. Ezt az ivóeszközt és mulatozásul szolgáló alkalmat egyaránt jelentő szót vette át — minden bizonnyal úri közvetítéssel — a magyar nyelv. Ám nem eredeti alakjában honosult meg, hanem a köznyelv az általa már ismert, de teljesen más jelentésű pokol szóhoz idomította, ha úgy tetszik: torzította. így lett formailag teljesen azonos a két különböző