Levéltári Közlemények, 66. (1995)

Levéltári Közlemények, 66. (1995) 1–2. - SASHEGYI OSZKÁR EMLÉKÉRE - Varga János: Szavakba kövült történelem / 183–196. o.

194 Varga János fogalom jelölésére alkalmazott szó. Átvett jelentése azonban önálló főnév formájában kiveszett; megmaradt és mindmáig él viszont a ,,pokolra megy" kifejezésben, de más kifejezésekben is. Mert eredetileg az ment pokolra, aki valamilyen minőségben részt vett valamiféle mulatással járó összejövetelen. Közismert, hogy főuraink, de tehetősebb közrendű nemeseink is, a letűnt — főleg feudális — századokban gyakorta több napon át tartó mulatságokat csaptak és rendeztek, amelyekről a zene, a muzsika sohasem hiányozhatott. Nem egy közülük a különböző hangszereken játszó muzsikusok egész kis csapatát alkalmazta, vagy rendszeresen vagy kikötött alkalmakra. Régi — egykorú — leírások, valamint néhány családi levéltárban fennmaradt fizetési lajstromok szerint a XVI—XVII. században a dudás soha nem hiányozhatott abból a muzsikusgárdából, amelynek a meghívottak szinte szakadatlan szórakoztatása volt a feladata, mert a duda a kor kedvenc hangszerének számított. Ezen Összejövetelek — nem utolsósorban annak folytán, hogy nemegyszer napokra nyúltak — valóban módot adtak a dudálás gyakorlására, egyszersmind tökéletesítésére, hiszen a dudás, akárcsak más hangszereken játszó társai, addig volt kénytelen zenélni, amíg felfogadója és vendégei meg nem unták. Ezért kellett pokolra menni annak a dudásnak, aki hangszerének mestere kívánt lenni, mert ott a szinte szüntelen dudálással gyakorlatot, tudást szerezhetett; hiszen ha melléfogott, miután rendszerint nem egymagában, hanem egyfajta zenekar tagjaként játszott, azonnal társai vagy éppenséggel a mulatozó urak haragját vonta magára. Ezt fejezi ki az a verses mondóka, amelynek a kifejezés eredetét már nem ismerő utókor egészen más jelentést tulajdonított. Érthető ezek után a „pokolra megy" kifejezés jelentésének továbbfejlődése is: pokolra az ment, aki a munkás, tisztességes élet helyett a naplopó, henye, az ivászati alkalmak folytonos keresésének és kihasználásának vágyától is irányított csavargást választotta. De a Pokal szó rejtőzik egynémely olyan szólásmondásunkban is, amelyben ugyancsak a vallási képzetkörbe tartozó pokol szó átvitt értelmű használatát véli a nyelvészet. A nagyevő emberre azt mondjuk, hogy pokolbélű, vagy bélpoklos. Ez még talán értelmezhető úgy is, hogy azért tud sokat enni, mert olyan feneketlenül nagy gyomra van, mint a pokolnak. Sokkal kézenfekvőbb magyarázat mégis az, hogy az a pokolbélű, aki végig tudja enni és inni a mindig nagy eszem-iszommal járó pokal-t, ahol a különféle étkek egész garmadáját szokták újra és újra feltálalni. Még egyértelműbben a Pokal rejtőzik az ég a pokol kifejezésben. Eltekintve attól, hogy a túlvilági pokol nem ég, hanem benne égnek a gyehenna tüzére vetett lelkek, a meghatározás azt jelenti, hogy valakinek nagy mennyiségű vagy erős szeszesital fogyasztása miatt van gyomorégése. A Pokal, a hosszasan tartó mulatozás járt és jár mindig együtt nagymértékű szeszesital elfogyasztásával, ha tehát gyomorégés lesz a következménye, akkor ebben a szertelen mulatozás bosszulja meg magát. V. Uszít Az uszít szó különböző szókapcsolataiban annyit jelent, mint valaki valakit (valamit) valamely személy, csoport, nép, ország, állam, szervezet, intézkedés ellen támadásra, ellenséges magatartásra vagy cselekedetre, erőszakos fellépésre, kárt okozó tevékenységre biztat, ingerel, lázít, bujtogat. A magyar nyelvtudomány jelenlegi álláspontját tükröző történelmi és etimológiai szótár az uszít igét származékszónak minősíti. Egyszersmind feltételezi, hogy alapszava indulatszói eredetű, és abba az etimológiai körbe tartozik, amelyből az uccu indulatszó, továbbá valószínűsíthetően az unszol ige is keletkezett. Tulajdonképpeni forrásáról azonban