Levéltári Közlemények, 65. (1994)

Levéltári Közlemények, 65. (1994) 1–2. - EMBER GYŐZŐ EMLÉKÉRE - Szádeczky-Kardoss Irma: A Báthory Erzsébet elleni koncepciós eljárás egyes történeti forrásainak értelmezése / 65–87. o.

A Báthory Erzsébet elleni koncepciós eljárás forrásainak értelmezése 83 Tulajdonképpen már Ponikénusz fantáziadús levele kannibalisztikus, emberhús-etető rémképének megfestésében és elhitetésében is a mitológiai kultúra — a thüeszteszi lakoma ismeretének — szerepe érvényesült. Viszont a biblikus műveltség tette lehetővé azt, hogy a lutheránus Ponikénusz a kálvinista Báthory Erzsébettel szembeni hitbéli ellenérzéseit egyetlen szóba tömörítve is közérthetően fejezze ki, amikor Nádasdynét „Jezábelnek" nevezi. A középkori vízió-irodalom szerves része és kísérője volt a reformációt előkészítő, kitermelő — részben az egyházon belüli reformtevékenységet, részben az eltévelyedéseket és végletességet is egyaránt hordozó — vallásos eszmeáramlatoknak, a dogmakritikai filozófiának. E látomásokban a Pokol és a Purgatórium képének kivetítése a bűnök, közöttük az igaz hittől való eltévelyedés büntetésének kilátásba helyezése, mint preventív célzatú publikus módszer, a reformáció terjedése elleni eszköz is volt. E szenvedés képei tehát közismertek a középkori és kora újkori közgondolkodásban, mind a katolikus, mind a protestáns hívek körében. Úgy is, mint kegyetlenségi variánsok és úgy is, mint a bűnhődés és büntetés mércéi. Bizonyos, hogy ezekben a látomásokban a kor szokásos büntetési módszerei is megjelentek, de az is bizonyos, hogy — a látomás és a benne rejlő tanulság erejénél fogva — újabb, még kegyetlenebb kínzási-büntetési módszerekkel fejlesztették a világi bűnüldöző gyakorlatot. Ugyanígy az is bizonyosnak látszik, hogy ezek a látomási büntető módszerek az ördögi csábítás víziós eszközeinek egyes variációival — főleg az állat alakban kísértő ördögök képével és cselekvéseivel — együtt egyebek között a boszorkányhiedelem vélelmi rendszerébe és a boszorkányüldözés eszköztárába is beépültek. De térjünk vissza a Báthory Erzsébet különös kegyetlenségéről szóló vallomásrészletekhez, s azok vélhető köztudomási hátterének felderítéséhez. A kegyetlenségekről csak hallomásból értesült tanúkat — és nyilván magukat a hírverőket is — a személyes tapasztalat hiánya arra késztette, hogy egyéb ismereteik segítségével konkretizálják a „kegyetlenséget" és a bűnösségi képet. A korabeli műveltség ,,kéznél tartotta" egyebek mellett a látomásirodalom adatait is. így természetes, ha a tényleges tapasztalatok — és a tényleges kegyetlenség — híján a hírlelt kegyetlenség legborzalmasabb történeteinek elbeszélésében és elhitetésében ezeknek az ismereteknek jutott a valószínűsítő főszerep. Mik voltak azok a „kegyetlenségek", melyek elbeszélésében felismerhetők ezek a hatások? Többen beszéltek arról a „büntetési módról", hogy a lányokat felváltva hol hideg, hol forróvizes kádba ültették, vagy léken át a befagyott patakba mártották, folyóvízbe állítva hideg vízzel locsolták, vagy egyszerűen csak jól lelocsolták és hagyták, hogy a nedves ruha páncéllá fagyjon rajtuk. Ezek a módszerek egyébként a korabeli büntetési módszerek között is szerepeltek. De a hideg- és forróvizes fürdő váltakozása, a jégpáncéllá fagyasztott ruhával való kínzás a „tűz és a jéghideg víz anyagszerű büntetése" illetve a jeges ruhában végzett vezeklő önsanyargatási módszer Krizsafán fia György vitéz látomásaiban (1353), illetve a „Dricthelmus vitéz a jeges-tüzes pokolban" és a „Tungdalus lovag látomása" című, Sándor-kódex-beli (1521) feljegyzésekben egyaránt megtalálhatók. Beszélnek még a testnek szurkálásáról, metéléséről, tüzes karmokkal vagy fogókkal való marcangolásáról, illetve arról is, hogy a házi tolvajlást Nádasdynénál a kéz megégetésével büntették. Használatosnak mondják a tüzes kemencében való égettetést is. Köztudott, hogy a tűz, az izzó vas, a test marcangolása — a vízzel és egyéb testi kínzásokkal együtt — az inkvizíció és a boszorkányüldözés eszköztárában is megtalálhatók. De megtaláljuk őket a kor műveltségét kiegészítő látomásirodalomban, Dricthelmus vitéz történetében, vagy „Mikházy Szécsi János rettenetes dolgá"-ban is (melyet egy Mihály nevű deák jegyzett fel 1679-ben).