Levéltári Közlemények, 65. (1994)

Levéltári Közlemények, 65. (1994) 1–2. - EMBER GYŐZŐ EMLÉKÉRE - Szádeczky-Kardoss Irma: A Báthory Erzsébet elleni koncepciós eljárás egyes történeti forrásainak értelmezése / 65–87. o.

A Báthory Erzsébet elleni koncepciós eljárás fonásainak értelmezése 73 múltán is, de leleplezhetővé a mesterkedése —, céljainak megvalósítása mégis sikerült, mert a nádori hatalommal a kezében meg tudta akadályozni a valóságos tényállás korabeli jogszerű tisztázását. Ám a nádor erre a tényállás-hamisításra nem is ezzel a nyilvánvaló befolyása alatt született ítélettel, hanem Báthory Erzsébet és állítólagos ,,bűntársai" úgynevezett tettenérésével tette fel a koronát. A nyomozati tanúvallomások egyik szembeötlő adata volt, hogy noha más adatok szerint Báthory Erzsébet minden várában, kastélyában kínzóhelyeket tartott, s ölte — még útközben a szekéren is — a leányokat, a nádor mégis komótos lassúsággal nyomoztatott utána, sőt még a letartóztatás elhatározása után is kényelmeskedve várta ki azt, hogy Nádasdyné Sárvárról Csejtére utazzék. Annak ellenére, hogy — állítólag — épp Sárvárott volt az erre legalkalmasabbnak tűnő „kínzóháza", a nádor a kitervelt tettenérés helyszínéül mégis Csejtét jelölte ki. Elkerülhetetlenné válik ezek láttán a kérdés, hogy miért éppen Csejtét. Csak fokozta ennek a kérdésnek a jelentőségét az a tapasztalat, hogy az állítólagos bűnösségre az egész eljárásban csak hallomásból értesült tanúk vannak. Egyetlen hiteles szemtanú nincs, de még azt a,,túlélő" leányt se hallgatják ki a sérüléseinek eredetéről, akit később Nádasdyné áldozataként mutogattak és mint állítólagos sértett, az ügy koronatanúja lehetett volna. S noha Thurzó ,, in flagrantif-i emleget, még a tettenérés eseményeit sem az akció résztvevőivel, hanem az állítólagos áldozat teátrálisan nyilvános bemutatásának szemlélőivel „bizonyítja". Ennek a kitervelt és megrendezett áltettenérésnek a ténybeli alapja és egyben előzménye egy csejtei járvány (fertőzés?) volt, amelyben két hónappal korábban, 1610 októberének közepe táján nyolc leány meghalt másfél hét leforgása alatt, mégpedig Nádasdyné távollétében — ő eközben a pöstyéni fürdőn kúrálta magát —, a gyógyító vénasszonyok kezei között. Talán azért, mert akkor már folyt a nyomozás, talán mert a járványt akarták titkolni, a holttesteket nem merték nyilvánosan eltemetni. Különböző helyeken rejtették el őket, a jelek szerint még a hazatérő Nádasdyné előtt is titkolva a haláleseteket. Két leány holttestét a kastély kertjében földelték el, nyilván koporsó nélkül, mert az egyik hullát az ebek kikaparták és így napvilágra került a többiek halála is. Az esetnek híre terjedt, s az eljutott a nádorhoz is. Thurzó tehát megtudta, hogy október közepe, második fele táján egyidejűleg több szolgáló pusztult el a csejtei udvarban, sőt azt is tudhatta, hogy azok titkosan — tehát gyanús és ezért a vád konstruálásához felhasználható illegalitással — lettek eltemetve. Ez a szituáció volt a „tettenérési" terv alapja. Egyértelműen jelzi ezt a letartóztatott szolgák vallatásához a nádor által előre megszerkesztett vallatókérdések, a 11 pontból álló deutrum szerkezete és tartalma, valamint a válaszoké is. A kérdések ugyanis az októberi halálesetekre koncentrálnak, de ezekről is szinte csak azt tudakolják, hogy ,,a holttesteket hol rekkentették el". Ezzel a kérdéssel összefüggésben elsőül mindig az októberi halottakra vonatkozik a válasz, s a tortúra által előidézett csapongás után is rendszerint hozzájuk tér vissza. Thurzó tehát a kegyetlenségi, tömeges emberölési vádat az októberi nyolcas haláleset hulláinak előkerítésével és mutogatásával akarta bizonyítani. Ezért volt szüksége arra, hogy azok ,,elrekkentésének" helyét a tortúrán kiverjék az elfogott szolgából és szolgálókból. A kérdések összeállításakor még nem tudhatta, hogy szerencséje lesz, és a kert fagyos földjéből a másik ott eltemetett holttest — a nyirkos föld és a télre forduló hideg által elég jól konzerválva — olyan állapotban fog előkerülni, hogy a sárból való kimosdatás után, kellő távolból mutogatva, akár még azt is elhiggyje róla az odacsődült s megdöbbent tömeg, hogy az a „legutóbb megölt leány", vagyis az állítólagos tettenérési áldozat teteme. Az oszlás nyomait az ütlegelés, marcangolás — ahogyan ezután mondták: a , ,mészárlás" — nyomainak vélték, és hónapok múltán, a Liszthy esetből is táplálkozó hatalmas hírverés által beprogramozott emlékezettel már mint az „in flagranti" bizonyítékát emlegették.