Levéltári Közlemények, 65. (1994)

Levéltári Közlemények, 65. (1994) 1–2. - IRODALOM - Draskóczy István: Kumorovitz L. Bernát: A magyar pecséthasználat története a középkorban. Bp., Magyar Nemzeti Múzeum, 1993. (Bibliotheca humanitas historica) / 221–224. o.

222 Irodalom hogy 1944-ben Péter király bulláját nem jól ítélte meg. Úgy tartotta, hogy viaszból készült, és mivel csak fénykép állt a rendelkezésére, a feliratot sem tudta pontosan rekonstruálni. Ma már tudjuk, ólombulláról van szó. Felirata: PETRUS DEI GRATIA UNGARORUM REX. Ezeknél az újdonságoknál azonban sokkal fontosabbak azok a fejezetek, amelyeket részben vagy egészben újra írt a szerző. Ilyenek a 14, 15, 16, 17, 19, 21, 22 fejezetek, de a 18, 23, 28, 30 és 34. sorszámot viselő részek is bővebbek lettek. Természetesen a jegyzetanyag is alaposan átalakult, úgyhogy az egykori 401-ről 610-re emelkedett a jegyzetek száma. A változások elsősorban a hazai oklevéladás és pecséthasználat kezdeteivel foglalkozó szöveget érintették. A szerző korai pecsétjeinkkel foglalkozva veszi számba a Szent István király és Szent László trónra lépte közötti időszakban keletkezett kiadványokat. Megállapítja, hogy az 1001—1077 közötti korszakból 6 királyi pecsétről és egy idézőbillogról van tudomásunk. Szfragisztikai szempontból új eredményt hozott a tihanyi oklevélpár elemzése. Leszögezi, hogy az 1055. évi híres oklevélen valóban I. András pecsétjei voltak. A tihanyi monostor Béla dux féle hamis párja azonban sok fejtörést okozott. Ma már tudjuk, hogy I. Béla egy 1060—1063 között kelt oklevelének a szövegét lekaparták, és az üres hártyára írták rá az 1055. évi diploma átdolgozott szövegét, miközben a pecsét érintetlen maradt. A XI. század második felének fontos eseménye volt a magyarországi magánoklevél megszületése. Ezt a kérdést épp Kumorovitz L. Bernát tisztázta több tanulmányában. A magánszemélyek hártyái eleinte pecsételetlenek voltak. Mint a szerző hangsúlyozza, ezen a tényen nem szabad meglepődnünk, hisz az írástalan korszaktól az oklevélhasználatig tartó fejlődésnek másutt is volt ilyen időszaka. A magánokmányok önálló típusát képezi a , ,cartula sigillata''. Erről az irattípusról a professzor úr már 1944-es könyvében is megemlékezett. Már akkor az volt a véleménye, hogy ilyesféle irományok hozzátartoztak a XII. század mindennapi életéhez. Kutatásai azóta igazolták álláspontját. Márton ispán végrendeletének egy szakasza, amely libertinusok vásárlásáról szól, cartula sigillata alapján készült. A jogi bizonyításnak ezt a módját Kálmán király vezete be, de a XII. század második felében ismét visszatértek a használatos jogi szóbeliséghez. Cartula sigillatái csak nagyobb értékű ingóságok vásárlásakor kellett készíteni, és csak akkor, ha az egyik fél zsidó származású volt. így nem keletkezhetett sok ilyen irat. Mégis léte azt bizonyítja, hogy a káptalanok, a monostorok falain kívül, az egyes plébániákon sem volt ismeretlen az oklevélkészítés módja. A birtokjogi tartalmú nem királyi pecsétes okleveleinkről szóló fejezet ugyancsak újdonságnak számít. Ezeket a magánszerkesztésű diplomákat Kumorovitz L. Bernát három csoportba osztotta. Az elsőbe egyelőre csak Gudennek 1079 tájára tehető adománya tartozik. Ez az első olyan diploma, amely ellen sem külső formáját, sem tartalmát tekintve nem emelhetünk kifogást. Eredetileg ez a dokumentum is pecsételetlen volt, és csak a XIII. században „korszerűsítették" pecsét befüggesztésével. A második csoportba azok az ingatlan-átruházásról, végrendeletről szóló írások sorolhatók, amelyeket királyi pecséttel erősítettek meg. Ezeknek a hártyáknak egy részét annak az egyháznak a seriptoriumában írták, amelyik javára az adomány szólt. Más részüket az illető egyház képviselője, az intézkedő fél vagy megbízottja és a királyi nótárius együttesen szerkesztették. Végül mindezektől el kell választani azokat a jogügyleteket, amelyekhez nem kérték ki a király hozzájárulását, és ezért az uralkodó pecsétjével sem erősítették meg. Márton ispán özvegyének, Magda asszonynak a végrendeletében nincs szó királyi beleegyezésről, s valószínűleg nem is lett megpecsételve. A hitelességet az intercidálás és az anathema biztosította. Ez a tény annál is inkább hihető, mert — mint Kumorovitz professzor írja — a csatári monostornak, ahol az okmányt szerkesztették, a XIII. század közepéig nem is volt kon-