Levéltári Közlemények, 65. (1994)

Levéltári Közlemények, 65. (1994) 1–2. - IRODALOM - Draskóczy István: Kumorovitz L. Bernát: A magyar pecséthasználat története a középkorban. Bp., Magyar Nemzeti Múzeum, 1993. (Bibliotheca humanitas historica) / 221–224. o.

Irodalom 223 venti pecsétje. Ugyanebbe a csoportba helyezhető Euzidinusnak a bratkai plébánia megalapításáról szóló írása, amelyet Martirius érsek pecsétje erősített meg. (1156). A XII. század elején tűntek fel az ítéletlevelek. Vannak közöttük teljesen magánszerkesztésű, pecsét nélküli feljegyzések, vagyis olyanok, amelyeket az alkalmi bíró hitelesített. Akadnak azonban olyanok is, amelyeket az érdekelt fél és a királyi nótárius együtt szerkesztettek. Eme kiadványok sokféleségének az az oka, hogy a bíróságok a szóban kimondott ítéletet még nem rögzítetek írásban. Ha az érdekelt felek valamelyike fontosnak tartotta, hogy ügyéről oklevél készüljön, magának kellett erről gondoskodnia. Káptalanokkal, konventekkel foglalkozva a szerző hangsúlyozza, hogy kiadványaik megpecsételése csak fokozatosan, a XIII. század első felében vált általánossá, amikor e testületek hiteleshelyi intézményekké váltak, és az 1231. évi Aranybullában mintegy hivatalosan is jogot kaptak az írásbeliséggel kapcsolatos feladatok ellátására. Korábban hitelesítésül elég volt a kiállító testület tekintélye, az írás, a külső forma és a tanúk felsorolása. A főpapok a XII. század végén kezdték meg a rendszeres oklevélátadást. Első emlékünk Miklós esztergomi érsek diplomája 1183-ból, amelynek a műfaji elhatárolása kérdéses. Az esztergomi kanonokok, az egyházfő beleegyezésével egy ekényi földet adtak el Farkas ispánnak. Ha az ispánnak volt szüksége az okmányra, úgy magánjogi írásról beszélhetünk, amit az egyházi tekintély erősített meg. Ha azonban a kanonokok sürgették az elkészítését, és az érsek beleegyezésének a rögzítésére szolgált, úgy egyházi hatósági oklevélnek minősíthető. Kalanus pécsi püspöknek saját pecsétjével megerősített 1193. évi kiadványa sem tekinthető egyházi kiadványnak, ugyanis Horvátország és Dalmácia kormányzójaként foglaltatott írásba egy jogügyletet. Ugyanebbe a típusba sorolható 1193. évi bírói levele is. Jog- és társadalomtörténetünk nevezetes emléke a zalai serviensek ítéletlevele. Az azóta elveszett pecsétjeit Hevenesi Gábor leírásából ismerjük. Ezek egyike a zalai serviensek pecsétje, amelynek felirata így szól: „SIGILLIUM SERVIENTIUM DE SZÁLA". Eme „sigillum" megítélésében nem egységes a szakirodalom, sokan megfontolt érvek alapján vitatják hitelességét. Kumorovitz professzor azok mellé áll, akik Hevenesi megbízhatósága mellett törtek lándzsát. Véleménye szerint a leírt ábra korszerű, hisz ebben az időben nagybírák és mások is szívesen vették fel jelvényükül az ország címerét. A zalai serviensek királyi engedély alapján működtek, így pecsétjüket az uralkodótól kapták. Rangjának megfelelően ezt a közöspecsétet középen helyezték el. Fontos tény, hogy a bírák pecsétjeit is ráfüggesztették az okmányra. A professzor úr hangsúlyozza: a zalai megoldás egyedülálló középkori pecséthasználatunkban, mivel a megyéknek a XV század végéig nincs önálló sigillumuk. Kumorovitz L. Bernát már 1944-ben is azt vallotta, hogy a pecsét és az oklevél jelentősége csak a jog és a társadalmi háttér ismerete révén érthető meg. Ez az új összefoglaló is figyel erre a két szempontra. A pecsét nélküli magyar magánoklevél visszaszorulását például az adott társadalommal és jogélettel magyarázza. A magyar öröklési jog miatt a végrendelkezőknek ki kellett kérniük az uralkodó beleegyezését, hisz Kálmán király törvénye óta még az egyházak javára sem lehetett a királyi adományokból szabadon hagyományozni. Az államfői beleegyezés ugyancsak fontos volt ősi szállásbirtok vagy vásárolt jószág elidegenítésekor. Az uralkodó hozzájárulását és az ügy törvényes voltát a pecsét fejezte ki. A XI—XII. században a magyar társadalom nagy része nemzetségi keretek között élt, ahol a vérségi hagyományok erősek voltak. Ilyen körülmények között a világiak megelégedtek a jogi szóbeliséggel. De a XII. század politikai küzdelmei, az egyház igényei azt kívánták, hogy az adományokat, a szolgarendűek számbavételét írásban rögzítsék, és írásért a legfőbb tekintélyhez, az uralkodóhoz forduljanak. Az egyháziak maguk szerkesztették okleveleiket, majd bevárták az országban mozgó uralkodót, aki beleegyezése jeleként pe-