Levéltári Közlemények, 65. (1994)

Levéltári Közlemények, 65. (1994) 1–2. - EMBER GYŐZŐ EMLÉKÉRE - Borsa Iván: Ember Győző, a levéltáros / 5–15. o.

Ember Győző, a levéltáros 13 jelentős létszámfejlesztést kaptak a budapesti egyetem történeti tanszékei, rövid ideig történettudományi kar is működött, és létrejött — viszonylag ugyancsak nagy létszámmal — a Hadtörténelmi Intézet. Ugyanakkor az egyetemek bölcsészettudományi karai — tisztelet a kivételeket jelentő tanszékeknek — lényegében középiskolai tanárképző karok lettek, ahol a tudományos kutató-képzés háttérbe szorult. A történészkutató-képzés azonban mint levéltárosképzés folytatódott ún. C-szakként (történész szakos hallgatók a II. év végén elhagyva másik szakjukat felvehették a levéltáros szakot). Ez elsősorban Lederer Emmának, a történeti segédtudományok tanszéke új vezetőjének volt köszönhető, aki a tanszéket gyakorlatilag levéltárosképzés elnevezéssel kutatóképzésre alakította át. A képzés oly módon folyt, mintha a levéltáros és a történészkutató szinonim fogalmak lennének. — A relatív előnyök mellett komoly hátrányt jelentett a levéltárak körében az, hogy a jó képességű végzős hallgatók számára a kötött munkaidővel dolgozó levéltárak nem voltak vonzóak. Ráadásul a végzős egyetemi hallgatók közül — az akkori előírásoknak megfelelően — először a pártközpont (a Munkásmozgalmi, később Párttörténeti Intézet), majd a honvédség (Hadtörténelmi Intézet), végül az egyetem választhatott, s a „maradék" jutott a levéltáraknak. Ez utóbbiak között ugyan volt néhány tehetséges fiatal is, akik politikai okok miatt nem feleltek meg a kivételezett szervek követelményeinek, de az általános színvonal mindenképpen süllyedt. A helyzetet úgy is lehet minősíteni, hogy amíg azelőtt a legjobbak versengtek az Országos Levéltárba jutás lehetőségéért, ezután a hírhedtté vált maradék-elv érvényesült. A levéltárosképzés megindulását követően nem sokkal a Levéltár főigazgatójától, akinek ötéves munkatervet kellett összeállítania, az új egyetemi tankönyv szerkesztői, akik minden politikai támogatást megkaptak, résztanulmányok megírására több levéltáros számára munkaidőt kértek, követeltek. Ezek a szorító körülmények nehezedtek az új levéltáros-történész főigazgatóra működésének első 2—3 évében. A külső nyomás ezután ugyan csökkent, de nem a legtöbb levéltáros kutatónap iránti igénye. Bár a probléma ma is él, itt arra keresünk választ, hogyan próbálta Ember Győző levezetni ezt a feszültséget saját személyét és beosztottjait illetően. Magánidejét sem kímélő hatalmas munkabírása lehetővé tette, hogy két úrnak egyszerre szolgáljon, amit segítettek a Magyar Tudományos Akadémia által nyújtott lehetőségek és a főigazgatónak kijáró helyi előnyök. Bár történészi produkciói csökkentek, és a történeti statisztikai módszerek alkalmazása terén tett úttörő próbálkozásai nem nyerték el a „céhbeli" történészek elismerését, ezt a levéltárelmélet és a levéltári módszertan terén nyújtott teljesítménye bőven kiegyenlítette. Számára sajátos problémát jelentett az, hogy melyek azok a kiadványfajták, amelyeket az Országos Levéltár rendeltetésszerűen művelhet, s így ötéves terveibe felvehet. Az általa végül is megállapított és a felügyeleti minisztérium által is elfogadott kiadványfajták közül a különböző levéltári segédletek, a levéltártan, a levéltári anyaggal szoros kapcsolatban levő történeti segédtudományok (szerinte: forrástudományok) és a levéltártörténet a legtöbb ország levéltárában elfogadottak, bár különböző mértékben műveltek. A forrásközlés, a hivataltörténet másutt már nem tartozik ebbe a kategóriába, a történeti statisztika elfogadása viszont az Országos Levéltár sajátosságának tekinthető. A különböző történeti tanulmányokat, ideértve a helytörténetieket is, viszont csak abban az esetben vette fel az intézmény tervébe, ha ahhoz — az általában nagyvonalú — felügyeleti hatóság írásban hozzájárult. Részéről ez volt az a kompromisszum, amit mint levéltáros és történész még el tudott fogadni. Gondolkodásában azonban továbbjutott a dilemmából kivezető úton. Ember Győző 1968-ban hat hónapot töltött tanulmányúton az Amerikai Egyesült Államokban a Ford-alapítvány által vezető tudósoknak nyújtott „ösztöndíjjal". Erről egyetlen, viszonylag rövid beszámolót tett közzé a Levéltári Közlemények 1969. évfolyamában (meg-