Levéltári Közlemények, 64. (1993)

Levéltári Közlemények, 64. (1993) 1–2. - Borsa Iván: Irattípusok a középkori Magyarországon / 27–37. o.

Irattípusok a középkori Magyarországon 29 Ebből következik, hogy ezeknek az iratoknak típusba sorolása egyszerűbb már csak azért is, mert ez a tipizálás sok esetben már a középkorban megtörtént, természetesen latin elnevezésekkel. (Zárójelben kell megjegyezni, hogy a XIII. század második és a XIV. század első felében létezett intitulatio nélküli, kérész életűnek szánt, ún. Datum pro memoria oklevelek, amelyeket egykorú használattal memorialisnak neveztek — a bennük szereplő jogi eset alapján —, szintén ebbe a kategóriába sorolandók.) A középkori iratanyag másik csoportjába sorolhatók azok az iratok, amelyeknek szövegében nincs és nem is volt intitulatio, és gyakran nem kancelláriai tevékenység eredményeképpen jöttek létre. Ilyenek a számadások, leltárak, összeírások, alkalmi feljegyzések stb. Ezek típusainak egykorú elnevezése a középkorban kevés esetben alakult ki. Sokat közülük a registrum elnevezéssel illettek, amely mindazokat az irattípusokat jelentheti, amelyek az előbbi felsorolásban szerepelnek, sőt még mást is (pl. oklevélfogalmazványt, -kivonatot). Van azonban egy harmadik kategória, amelybe az az irattípus tartozik, amelynek van létrehozója (írója), címzettje, de tartalma esetenként válogatott elemekből tevődik össze és így nem tipizálható. Ez az egyszerű, legtöbbször a címzett tájékoztatására információkat közlő levél, latin elnevezéssel, a missilis. Van még egy tényező, amire az irattípus meghatározásánál ügyelni kell, ez pedig az irat keletkezésekor szerepet játszó, az irat tartalmával ugyan összefüggő, de az irat típusának meghatározása szempontjából nem lényeges, hanem inkább zavaró körülmény. Ilyen körülmény pl. ha az irat bevallás (fassio) útján jött létre (pl. birtokzálogosítás), ha a király parancsot (mandátum) adott (pl. birtokbaiktatás), vagy ha a hiteleshely a parancsnak eleget téve jelentést (rescriptio) tett. Ez esetben ugyanis a bevallás (esetleg tanúsítvány), a parancs és a jelentés iratfajta, míg az irat típusa: zálogosító, illetve iktató, tehát a típust a konkrét jogi intézkedés határozza meg. Ezzel szemben felmerülhet az az ellenvetés, hogy ez esetben a hiteleshelyekhez intézett megkeresés ugyanaz az irattípus, mint a hiteleshelynek ugyanolyan ügyben tett jelentése. Ez a tartalmi tipizálást véve figyelembe természetes, hisz ugyanannak a jogi műveletnek két fázisáról van szó. Ha valaki kutatása során azzal az igénnyel állna elő, hogy az irattípus vajon a mandátumok vagy a jelentések fajtájába tartozik-e, igénybe veheti segédinformációként az irat kibocsátójának adatát, amely megadja a választ akár az iratból magából, akár a regesztából vagy a számítógép memóriájából. Mint már volt szó róla, több irattípusnak már a XIV—XV században kialakult a századokon át szokványos latin elnevezése, rendszerint jelzős alakban a litterae főnév mellett. Ezekkel leggyakrabban akkor találkozunk, amikor a bíróság megjelölte a bemutatott irat/ levél jellegét, vagy iratváltás során, amikor megnevezi a kapott irat tartalmát/típusát. Például littere inquisitionales, littere iudiciales, littere transmissionales. Ilyen irattípusmegjelölést találunk pecséttel lezárt oklevelek külzetén. Itt a címzetten kívül — ha volt címzett — feltüntették, hogy kinek a részére állították ki az iratot/levelet, ki a perbeli ellenfél és ezek alatt középen az irattípus megjelölése ugyancsak melléknévvel, általában (ha nincs rövidítve) egyes szám nőnemű alanyesetben, pl. iudicialis, prorogatoria. Nem ritka eset, hogy a bíróság egy levélben több, az irattípust meghatározó intézkedést tett. Ez esetben a XV század második felében és a XVI. század első negyedében a zárt oklevelek külzetén valamennyi irattípust felsorolták pl. inquisitoria, ammonitoria, evocatoria, insinuatoria. E példa is azt mutatja, hogy ez esetben egy irat/szöveg több irattípusba is tartozhat, s ezeket mind figyelembe kell venni. A fentiek figyelembevételével az oklevél irattípusát/irattípusait egységes szempontok szerint, szabványosított formában kell meghatározni annak érdekében, hogy azok számítógéppel történő feldolgozása, illetve a gép segítségével az irattípus szerint történő kutatás lehetővé váljék.