Levéltári Közlemények, 64. (1993)

Levéltári Közlemények, 64. (1993) 1–2. - Borsa Iván: Irattípusok a középkori Magyarországon / 27–37. o.

28 Borsa Iván A függő pecséttel ellátott tisztázat a privilégium, a hátlap közepére vagy a szöveg alá nyomott pecséttel hitelesített a litteraepatentes, az összehajtott és pecséttel lezárt tisztázat pedig a litterae clausae iratfajta már a XIII. században kialakult, és nyomai még ma is megvannak.

9 Ahogy az iratfajták esetében nem kaptunk útmutatást az általánosabb jellegű sajátosságra vonatkozóan, úgy nélkülözzük az irattípusok esetében az egyedibb jellegű sajátosság bemutatását is. Míg a terminológiai lexikonban az iratfajták felsorolását alfejezet tartalmazza, az irattípusra csak egy példaszerű utalást találunk az utolsó iratfajta, a Formanyomtatvány címszó alatt. Itt mint gyakran előforduló irattípust említi a meghatározás az esküokmányt és az alkalmazási szerződést.

10 Ez a két példa is elegendő annak megkockáztatására, hogy míg az iratfajták — különösen a fenti 1—4. pontban megjelölt kategóriákba tartozók — meghatározásakor valami külsődleges, az irat tartalmától független szempont volt az irányadó, addig az irattípusok esetében az irat tartalma a meghatározó. Esetleges félreértések elkerülése végett meg kell említenem, hogy e megállapításra nem e két adat alapján jutottam, hanem a középkori iratanyag olyan jellegű vizsgálatának eredményeképpen, hogy minden egyes középkori iratot — iratfajtájától függetlenül — valamelyik irattípusba kell sorolni annak érdekében, hogy az iratanyagban számítógép segítségével történő kutatás irattípus szerint is lehetséges legyen. — E vizsgálódásom eredményét kívánom az alábbiakban összefoglalni. Szentpétery a jogi élet és a közélet viszonyainak fejlődésében látta azokat az okokat, amelyek a királyi oklevelek „fajai" tekintetében változásokat hoztak a XIII. században az előző századokhoz képest.

11 Ezt ma úgy fogalmazhatjuk, hogy az államigazgatás, a gazdasági élet és az igazságszolgáltatás fejlődésével együtt járt az írásbeliség iránti fokozott igény, ami magával hozta újabb és újabb irattípusok létrejöttét. Az irattípusok felismerését és számbavételét nem is lehetetet volna a XI—XII. század szerény okleveles gyakorlatának vizsgálatával elkezdeni, ezért hasonlóan Szentpétery megoldásához a vizsgálódást a XIV—XVI. század (1526-ig) iratanyagára vonatkozóan végeztem. Ennek eredményei alapján remélhetően könnyebb lesz az előző századok iratait később állandósult típusokba sorolni, illetve a gyakorlatból kikopott régi irattípusokat utólagosan megállapítani. Szentpétery az 1435. évi és az 1486. évi, az oklevelek kiállítási díjait szabályozó törvénycikkek alapján állította össze a királyi kancellária által kiadott, főbb (gyakrabban előforduló) „oklevélfajokat", megadva magyar és egykorú latin elnevezésüket. A királyi okleveleket két nagyobb csoportba sorolta. Az elsőbe kerültek a király kegyelemnyilvánító és kormányzati tevékenységével, a másodikba a királyi udvar bíráskodásával kapcsolatban kiadott oklevelek.

12 E két csoport ugyan logikus, de az irattípusok meghatározásakor figyelmen kívül hagyható. Az irattípusok megállapítása érdekében más — irattani — szempont szerinti tagolás látszik célszerűnek. A középkori iratanyag (ideértve az átírásban, másolatban fennmaradt iratszövegeket is) egyik csoportjába sorolhatók azok az irattípusok, amelyekben az irat létrehozója (kibocsátója) megnevezte magát, vagyis ha az irat szövegében van/volt intitulatio. Ezek az iratok általában kancelláriákból, hivatásos, képzett személyek keze alól kerültek ki, szervezett, szabályozott körülmények között és legtöbbször formuláriumok segítségével készültek. Másképp fogalmazva: a kor jogi szabályainak megfelelően készültek, tipizáltak. 9 Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. Bp., 1930. (a továbbiakban: Szentpétery) 95. — Szentpétery az okleveleknek kialakított kategóriáit csoportoknak nevezte. 10 LTL 2-133. 11 Szentpétery 204. 12 Szentpétery 206.