Levéltári Közlemények, 64. (1993)

Levéltári Közlemények, 64. (1993) 1–2. - Buzási János: A Levéltári Közlemények hetven éve / 11–26. o.

26 Buzási János (Gábor Sándorné:, ,A burzsoá-szociáldemokrata Károlyi kormány a dolgozó nép forradalmi harca ellen"), az átideologizált, elfogult forrásközlés iskolapéldája, a Levéltári Közlemények részéről a rendszernek tett egyik legsúlyosabb engedmény. így ment ez hosszú ideig: „vonalas betétek" alkalmazása a tudományos értékek közölhetősége érdekében. Ne ítéljünk meg érte senkit, különösen a szerkesztőket ne. A hatvanas évektől az ilyen félrelépések visszafogottabban, egyre inkább évfordulókhoz kötve, következésképp ritkábban jelentkeztek, majd a rendszer utolsó éveiben meg is szűntek. Hogy a Levéltári Közlemények a magyar levéltárügy számára mit jelentett az elmúlt hetven évben, mit jelent ma és mit jelenthet a jövőben, azt legjobban a magyar levéltárügy hetvenes történetének és a folyóiratban megjelent anyagnak együttes ismerete alapján lehet megítélni. A kettő nem is választható el egymástól. Az a gyanúm, hogy a mai „szakmai" körökben a Levéltári Közlemények nem örvend általános ismertségnek, talán terjesztési hiányosságok miatt, talán más okból is. Különösebben mentegetni vagy feldicsérni fölösleges: az, ami. Megállt eddig hetven éven át, átvészelt két rendszerváltozást, a jövő sem látszik bizonytalanabbnak. De amellett, hogy — mint fentebb utaltam rá — státusát végre valahogyan rögzíteni kellene, nem árt figyelmet fordítani két nem éppen biztató jelenségre. Mindkettő a szakmai környezetet jellemzi. Az egyik régebbi keletű, a másik újabb. Valószínűleg a két levéltári folyóirat közötti kezdeti féltékenységi viszonyban gyökerezik az a hiedelem, hogy a Levéltári Közlemények elzárkózó, előkelősködő idegen a tágabb szakmai környezetben, nem eléggé nyitott más levéltárak számára. Ennek csattanós cáfolata maga a folyóirat: lehet statisztikát csinálni 1923-tól kezdve a tematikáról, a szerzőkről, szerkesztőbizottságról, mindenről, ami ebből a szempontból számításba jöhet. Számtalan példa van arra, hogy felkért külső szerzők, köztük szép számmal vidéki levéltárosok, hosszas udvarlás után sem adtak anyagot. A Levéltári Közlemények ma is szívesen lát vidéki szerzőket, annak ellenére, hogy ma már mindegyik megyei levéltár rendelkezik valamilyen saját periodikával. A Levéltári Közlemények profilja Ember Győző megfogalmazásában is elég tágas, de azért minden nem fér el benne, s ebből szinte következik egy visszautasítás esetén a sértődés, ami persze nem használ a folyóirat megítélésének. Ujabban gyakran találkozni az ellenkező véglettel, a lekicsinyléssel vagy éppen lesajnálással, főként a levéltáros szakmában még névtelen kezdők részéről, ami egyenesen komikus lenne, ha nem lenne mind a Levéltári Közleményekre, mind magára a szakmára éppoly veszélyes, mint a mögötte álló, nagy ambíciókkal párosult tudatlanság. Hagyományos célkitűzéseit, az egész magyar levéltárügy szolgálatát is beleértve, a Levéltári Közlemények nem adhatja föl. Csak ez és az igényesség biztosíthatja számára a jövőt, aminek megtervezésénél azonban nemcsak erre kell tekintettel lenni. Be kell látni, hogy a Levéltári Közlemények ma több szempontból is sebezhető, s eljöhet az idő, amikor félelmetesen ismerős „realitásoktól" kell megvédeni. Ehhez pedig sok mindenre lesz szükség, elsősorban — mint az elődök példája mutatja — elkötelezettségre, energiára és kitartásra.