Levéltári Közlemények, 64. (1993)

Levéltári Közlemények, 64. (1993) 1–2. - Buzási János: A Levéltári Közlemények hetven éve / 11–26. o.

A Levéltári Közlemények 70 éve 17 védelmen túlmenően a különféle tulajdonjogi helyzetben levő levéltárak jogi és tényleges védelmének a kérdéseivel stb." foglalkozik. Ez lényegében a levéltártan teljes köre. A második csoporthoz Szabó István azokat a műveket sorolja, amelyeknek célja, hogy a levéltárak kezelői és használói előtt a levéltári anyagot feltárják, bemutatják, elősegítve a sokrétű és bonyolult szerkezetű anyagban az áttekintést. Ilyenekként csak a levéltártörténeteket és a levéltárismertetéseket említi, de nyilvánvalóan ide tartozik minden tájékoztató levéltári segédlet. A harmadik csoportot Szabó István rendszerében a levéltártudomány és a történettudomány határterületén elhelyezkedő kormányzat-, igazgatás- és hivatal-, illetve intézménytörténet alkotja, amely a levéltári anyagban rejlő információk jobb megértésének kulcsát adja.

11 Szabó István munkája nyomán a levéltártan a Levéltári Közleményekben 1936-tól kezdve a korábbiakhoz képest összehasonlíthatatlanul nagyobb súlyt kapott. Az 1936-os évfolyamban megjelent 14 értekezésből és 3 kisebb közleményből a fenti rendszer szerinti első csoportba 8, a másodikba 5, a harmadikba 3 tartozik, egy pedig (forráspublikáció) tulajdonképpen egyikbe sem. A levéltári irodalom fogalomkörének tisztázásával és a levéltártani kutatások előtérbe helyezésével Szabó István nyomatékosan felhívta a figyelmet a harmincas években már egyre sürgetőbben jelentkező szükségletre. Elég, ha arra gondolunk, hogy az Országos Levéltár igénybevétele, különösen a szolgáltatások terén, a korábbi évtizedekhez képest nagyságrenddel növekedett.

12 Azzal, hogy a levéltári irodalom pontos körülhatárolása során a három csoport közül egyikhez sem sorolta, a forrásközlést Szabó István nem kívánta száműzni a levéltári munkából, amit legjobban az bizonyít, hogy a forrásközlés az ő felelős szerkesztősége idején és azután is, egészen a mai napig rendszeresen jelentkezik a Levéltári Közlemények hasábjain. Egy szakfolyóiratot a benne közölt cikkek, tanulmányok, egyéb írások tartalma, színvonala s nem utolsósorban szerzői minősítik. E tekintetben a Levéltári Közlemények, amellett, hogy hű tükre a hazai levéltártudomány fejlődésének, nemigen hagy kétséget. Tartalmában mindig megfelelt a kor követelményeinek, ami pedig a szerzőket illeti, közülük számosan a magyar tudománytörténet kimagasló alakjai közül kerültek ki. Úgy gondolom, ezt az alábbi, nagyon kivonatos felsorolás önmagában igazolja. A felsorolás nagyjából követi Szabó István hármas csoportosítását. A levéltártan köréből: Az osztrák levéltárügy a háború után (Eckhart Ferenc, 1926); Reformtörekvések az iratkezelés terén (Gárdonyi Albert, 1927); A német levéltári törvény és levéltárvédelem problémái (Szabó István, 1928); Pest vármegye levéltárának rendezése (Föglein Antal, 1930); A magyar levéltárvédelem kérdése (Szabó István, 1931); Magyar levéltári terminológia (Herzog József, 1932); A gazdasági levéltárak Franciaországban (Varga Endre, 9133); Az iratkezelés története Pesten és Budán 1686—1873 (Bánrévy György, 1934—1937); Nem állami levéltáraink védelme (Jánossy Dénes, 1936); Az iratok elhelyezése (Paulinyi Oszkár, 1936); A török levéltárügy (Fekete Lajos, 1937); A magyar kamara selejtezéseinek története (Sinkovics István, 1939); A levéltár válsága (Szabó István, 1939); A levéltári leltár (Ember Győző, 1940—1941); A modern aktatermelés és a levéltár (Jánossy Dénes, 1940—1941); A családi levéltárak védelme (Bakács István, 1942—1945); A történetírás és a levéltár (Ludwig Bittner, Ausztria, 1942—1945); A levéltári kutatás (Baraczka István, 1946). A második csoport két jól elválasztható része egyfelől a levéltártörténet, másfelől a levéltári segédletek, tágabb értelmezéssel ide sorolva a levéltárismertetéseket is. 11 Szabó István: i. m.: 7—8. 12 Erre nézve néhány jellemző adat az Országos Levéltár 1935. évi működési jelentéséből: nemességigazolási ügyekben 313 írásbeli szakvélemény; naponta átlag 14 szóbeli tájékoztatás; 349 kutatási engedély, 2581 kérőlap, 5176 kutatási eset. Mindez az akkori csekély alkalmazotti létszám mellett. Lásd: Levéltári Közlemények 14. (1936).